Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
A Fiú felmagasodik az aknában, szeretne csak az alvázra figyelni. Körülötte simák, személytelenek a zárka falai. Kiválasztja a szerszámot, kézbe veszi, fütyörész. A fémes dob engedékeny, várakozó tenyerébe simul. Éppen belefér. Most már felszabadul, nem ügyel a fenti lármára. Pedig zsibongás közeledik folyton erősödve: megjönnek a többiek a szokásos féldeci után. A felnőttek. A boldog szakmunkások. Hajnali ájtatosságnak tiszteli a Tanfőnök ezt a fajta bemelegítést. Hogy először ékelődött így, nem is nevezik másképp a butikot, mint Kisangyalnak. De a városban sem. Azóta a többi sem maradt ilyen meg ilyen számú italbolt, az első példán felbuzdultak a törzstagok: az állandó vendégek. Akad a városkában Zöld Béka (a csatorna közelében), Halál (egy csaknem hajtűkanyarban), Vadászkürt, Platán, Piros Arany, Kristály — de a Kisangyal valamennyinél jobban hangzik. S bár a Tanfőnök bójakeble dagadozik a gyönyörűségtől, ha keresztatyaságát emlegetni hallja, a pálinká- zás kérdését a maga részéről mégis egyetlen sercintéssel illeti. Az italozásban nem lel örömöt. A Fiú elmosolyodik: a főtengely kiszabadult. Összerakja a ládát, s elszántan kapaszkodik a létra szárába. Sisák ütemesen rugdossa a kocsi oldalát, vasalt bakancsorra szakadatlanul kopácsol. A Fiú jól tudja, pontosan tudja: a jelzés neki szól. Sebaj. Amiért sürgetik, s amit elvárnak tőle: képtelenség. Ők is tudják, hogy az. Talán arra számítanak, hogy egyszer halálra rémül, megtörik — felmentésért, irgalomért könyörög. Hogy megalázkodik. Hogy Sisák engedelmes kisinasa lesz, mint a másik kettő. Ami azt illeti: megpróbálta már — elment a végső határig, ameddig valaki elmehet —, noha, részben önmagát tagadta meg. Alkalmazkodott. Senki nem mondhatja, hogy nem alkalmazkodott. De az az ostoba ítélet. .. mire volt jó? Undorító harc, ha ugyan hecc. Vagy próbatétel inkább? Az lenne? Próbatétel? Ha állja, befogadják. Nehezen bírja már — annyi bizonyos. Csak hecc lehet, semmi egyéb — mégis folyton növekedik benne a szorongás. Félelmetesen, időnkint szinte kibírhatatlanul. Amintelőbújik a veremből, a kopácsolás egyszerre abbamarad. Sisák bakancsa megint odacsúszik az orra elé. Türtőztetnie kell magát, hogy odébb ne rúgja — finoman, saját bakancsorrával megpöccintve. Sisák már harmadéves, ő meg elsős, mégsem tart tőle igazán: testi erejétől nem fél. Egykorúak. Most, hogy megveti lábát az akna peremén, s biztos talajt érez alatta, barátkozni kész vigyorgással fordul a másik felé. Sisák komor, pillantása merev. Áll egy helyben, s bámul. A Fiú nehezen szerzett derűje változatlannak látszik, pajtáskodó vigyorgása megmarad, de lélektelen, művi mosollyá válik. S amit eddig meg nem tett: fél karjával, mint valami hárítható tárgyat, amely éppen útjába esett, próbálja elterelni a másikat. Sisák engedékenyen hátrál. A Fiú fellélegzik, elindul, s a következő pillanatban teljes hosszában végigvágódik a betonon. Sisák bakancsorra még egyszer megemelkedik lábszárcsontja alatt, bök rajta egyet megvetően, akár ha állati hulla lenne, azután elsétál a csarnok belseje felé kényelmesen, zsebrevágott kézzel, hanyagul, mintha semmi nem történt volna. A Fiú hallja a vihogást — mindenki jelen, mindenki dolgozik már. Fölugrik. Hogy csontjai sajognak, s az orra vérzik: mit se tesz — hanem úgy reszket, mintha áram rázná. Sisák megáll, visszanéz a válla fölött, s kajánul vigyorog. — Téged öllek meg! — hallja a Fiú tulajdon, rekedt, felforrósult suttogását. — Téged! Téged! Sisák megemeli egyik szemöldökét, végigméri őt fitymálón, ferde mosollyal, s 9
