Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
túlkapásait. Soha nem tör pálcát a becsületes törekvésű, ám szerény tehetségű muzsikusok, zeneszerzők, előadók felett, akik megmaradnak képességeik határai között, s nem akarnak többnek látszani. Élesen elítéli viszont a tehetségével visszaélő művészt. Ezért ír olyan kegyetlenül mindig Richard Straussról, mondván „neve valamikor egynapos forradalmat jelentett”. De ugyanilyen kíméletlenül lerántja a leplet a divatból felkapott zeneszerzőkről is, és megmutatja valódi értéküket, mint Szkrjabin esetében is. „Elhíresztelt újságból, ha levonjuk Strausst és bizonyos modern közhelyeket: édes-kevés marad.” 2. Ugyanakkor élesen bírálja,az Opera szürke, művészi lendület, ihlet híján való Walkür-előadását, a „lehetetlen Vigadó-termet”, amelynek rossz akusztikája miatt elsikkad a Debussy-zene minden költői finomsága, elítéli a filharmonikusok hanyag Bartók-játékát, melynek során műveit „színfoltokra” szedik szét, S így nemcsak a vonaluk törik el, hanem sokszor egyszerűen értetlenül hangzanak. De felteszi a kérdést a filharmonikusok tolmácsolta Berlioz Rákóczi indulója után is. „Berlioz emlékirataiban nem tud betelni annak a vulkáni kitörésnek leírásával, melyet ez a mű 1846-ban a pesti közönségből kiváltott. Ma semmi ilyet nem észleltünk. Mi lett annyira más azóta? a közönség, a mű, vagy az előadás?” Ellenpéldaként állítja Bartók és Dohnányi ihletett zongorajátékát. Az utóbbiról írja. „Aki olyan lelki kapcsolatba jutott a mesterekkel... önmagát szinte elfeledtető játékával... az előadóművészeinek erre a fokára csak az jut fel, aki maga is alkotó.” A művészi, beleérző interpretálás ellentéteként említi az olyan vituózt, aki „egyéniségével minduntalan a szerző és hallgató közé áll”, mint Hubermann, aki Spohr koncertjét „kissé magához formálja”, s „Bach nektárjába a maga borából is vegyít”. S talán hű képet kapunk korabeli Operaházunk színvonaláról, ha az akkoriban a legjobb előadások egyikében, a Traviátában debütáló Pusztay Sándor egymondatos elemzését idézzük: „Ritka dolog az Operaházban: minden szavát megértettük.” írásaiban legmelegebb hangon a Waldbauer— Kerpely vonósnégyes hangversenyeit méltatja. Nem véletlenül. Waldbauerék álltak össze 1910 elején egy alkalmi kvartettbe, hogy Kodály és Bartók műveit bemutassák a közönségnek. Első zenebírálatát szinte jelképesen róluk írja Kodály. „Waldbauerékat is elsöpörte a háború, s ezzel nemcsak világsikernek indult pályájuk szakadt meg, több annál, fontosabb négy ember magánügyénél. Letűnésükkel abbamaradt, ami valahogyan, lassan, mégis elkezdődött: a magyar közönség hozzánevelése a muzsika legnemesebb fajtájához.” Mi a muzsika legnemesebb fajtája Kodály szerint? A kamarazene. Amelynek háború alatti gyér látogatottságát ugyan eleinte még abban keresi, hogy „valamikor paloták termeinek dísze volt a kamarazene, de már régen a középosztályra maradt! Nálunk ez az osztály sohasem volt erős. Háború alatti pusztulását mindenfelől megállapítják.” De csakhamar belátja, mélyebben kell keresni az okokat. Meg is találja. ,,A magasabbrendű muzsika szeretete nálunk nem valami mélyen gyökerezik.” (Tegyük hozzá: az azóta eltelt félévszázad alatt ez a helyzet mintha súlyosbodott volna.) Az 1830 utáni Párizst hozza analógiaként — találóan. Egy zavaros, kialakulni nem tudó, vajúdó társadalmat, amely a klasszikus ízlés pusztulása óta új ideálokat nem talált, mert nem is keresett, s egyebet, mint látványos szórakozást, nem is kívánt. Szomorú ez a kép, de valós. így magyarázható, de meg nem érthető Bartók közömbös közönsége, ez a lapjaitól befolyásolható tömeg, amelynek önálló 50
