Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
ízlése nincs is. Mert mit lát Kodály a nézőtér felé fordulva? „A földszint nagyobb része már túl van azon a koron, mikor az ember még újat is tud befogadni. Idegpályáikon fizikai fájdalmat okoz a szokatlan mozgás, amit a szokatlan zene hallgatása vált ki. Ez a zene nekik nem kell: már csak a fiaikra marad. De hol vannak? Sokan hiányoznak azok közül, akiknek ez a zene íródott.” Bár talál némi fejlődést, ami azt mutatja, hogy az új zenének egyre több a megértője. S ebben a kérdésben a maga részéről már akkor leszámol azzal a napjainkig tartó tévhittel, hogy az újító művészt nem érti meg a saját kora. Szerinte, ha az újat akarót nem is mindig érti meg, esetleg gáncsolja is kora, de valójában az újat (zenét is) „mindig csak a kortársak tudják igazán megérteni.” Emiatt lehet Kodály legfontosabb programja az új zenéhez új közönség keresése, nevelése. A régi — akárcsak a Német László-i kórképet látnánk a népi értékeket elutasító, Molnár—Herceg premiereken találkozó színházi közönségről — egyelőre ott ül a koncerttermekben, az Operában. Hol keresse Kodály az új közönséget? S ami még ennél is fontosabb, hol találja meg? Egyetlen megoldást talált: elvinni a zenét a munkások közé. Ezért méltatja Waldbauerék kezdeményezését, egy munkáshangverseny-sorozat megindítását, melyben Mozart-, Haydn- és Beethoven-műveket adtak elő. „A munkásság áhítattal hallgatta a szegény nép fiaiból lett nagy szellemek megnyilatkozásait — írja az előadásról —, tán kevesebb hozzáértéssel, de frissebb lelki örömmel, mint azok az egykori nagyurak, akik számára valamikor e művek készültek s akik, nem bizonyos, hogy mindig tudták-e, milyen világcsodáját kaptak szórakozó játékul.” Merész programja, közönségnevelő elképzelései nem valósulhattak meg az adott történelmi-társadalmi körülmények között. Mert a Tanácsköztársaság alatt a Zenei Direktórium tagjává is kinevezik, nem marad ideje az írásra, kétéves kirándulás után 1919. április 22-vel elbúcsúzik sajtótudósítói tevékenységétől. 1919 őszétől pedig ellenséges légkörbe kerülve aligazgatói működése és direktóriumi részvétele miatt, egy időre tanári működését is felfüggesztik. 1921-ben kezd oldódni a légkör körülötte. Visszakerül a Főiskolára, s talán a zenebírálatot is folytatná (erre mutat a Zenei Szemle 1921. augusztusi számában egy rövid áttekintő beszámolója a hangversenyévadról), ha időközben gyűjtőútjai másfelé nem irányítanák figyelmét. Mindenesetre ebben az utolsónak tekinthető zenekritikájában — tanulmányt, előszót stb. továbbra is ír alkalomszerűen — sommás ítéletekkel búcsúzik. „Budapest zenei életére a háború halálos csapást mért” — kezdi a beszámolót. Az Operának meg kell elégednie, hogy életét fönntartsa, sem premier, semmi különös érdeklődés, külföldi újdonságok évek óta nincsenek. A Városi Színház opera és operett közötti darabok játszásával, népies operák előadásával tengődik. A szimfonikus zenei szükséglet a Filharmonikusok egy-két előadásával nem nyer kielégítést. A külföldi zenészek, akik hajdan Bécs mellett Pestre is kirándultak, most messze elkerülik Magyarországot a politikai helyzet és pénzhiány miatt. „Ennél az átmeneti állapotnál rosszabb nem lehet” — fejezi be utolsó kritikáját. S ez az átmeneti állapot — most már tudjuk — negyedszázadig tartott még... 51
