Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában
állítható nem-boldogságot, és meg is találja — a múltban. Pesti megállapodásakor, majd a dunavecsei „kiengedés” időszakában (1844 tavaszán) egyre-másra a debreceni nyomorgás napjait, a még korábbi megpróbáltatásokat idézi fel, lopja be a boldog sugárzás egyszínű- ségébe-egyhangúságába. 1846 —47-ben meg már szinte mechanikusan emeli meg s teljesíti ki a szerelmes boldog „most”-ot a sivár, nyomorult „egykor”-ral. Jelen boldogságát nem tudja csak a múlt boldogtalanságának oppozíciójában kifejezni. Sok-sok költeményének már a címe is jelzi a művészi alkotás folyamatában kezdettől ható, teremtő ellentétek világát: Költői ábránd volt, mit eddig érzék... („volt”, „ábránd és nem szerelem”, „Most értem én csak...”); Volt egy szegény fiú... („s te a talált kincs...”) Mily szép a világ! („Én hittem-e egykor Átoknak az életet?...); Egykor és most!; Menny és föld; Hintón és gyalog stb. Hogy az „egykor és most” két, különböző feszültségű pólusának felhasználása milyen kedvelt eszköze — vagy pihenni nem tudó szemléleti módjának nálánál erősebb tényezője — Petőfinek, arra a legbeszédesebb példák a korábban „álló” verseknek minősített költemények, melyeken a jelen kontúrjait legtöbbszöra másmilyen „egykor”, „hajdanában” hátterének fel-fel vi lián tó (nem folyamatosan festő!) eljárása élesíti ki: „Hej, régibb idői boldogok valának!” — így A jó öreg kocsmárosban, és „Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet újra képzeletem ...” A csárda romjaiban. És ugyanúgy „építi fel” újra — hogy a jelen romlása annál plasztikusabb legyen — Sári nénit is ezzel a folyton visszatérő refrénnel: „Sári néni, hej, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!” ... És A csonka torony „idétlen [= időtlen) rom” — voltát nem a felidézett „kevély hajdan” jelenetei teszik-e valóban rommá? Egy másik „furfang”, amellyel a ,,clair”-hez az ,,obscur”-t megteremti, a privát élet fényességéhez valamely kollektivum (család, nép, nemzet, haza, emberiség) sötét képének párosítása. Arra talán nem is kell példát mondani, hogy szüleiről való, tiszta emberséget sugárzó gondolataira hogy vetődik rá minduntalan a szegénység, öregség, betegség kínzó, sötét árnya. De más kollektívumok esetében is. Még viszonylag korán (1844 végén) már egy egész költeményt (Búcsú 1844-től) épít fel az „igen”-ek és ,,nem”-ek feszültségére, s a befejező versszakban már itt a haza, a nemzet ígéretes kilátásainak és a sorstól ezekre „rámennydörgött” nem!-eknek egybefogásával zárja a verset. Később aztán sok, először boldogságot, hitet festő költemény első szavai után már szinte várjuk az ezekkel szembevetett „de a haza”, „de mások” fordulatot. „Könnyű nekünk, feleségem, könnyű, Pamlagon te és karszékben én” — mondja az Őszi éj-ben (Pest, 1847. nov.) — „Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak A viharban...”. És hogy ez nem merő költői játék, hanem belső kényszer, arról megint Petőfi vall a leghitelesebben. 1847 és 1848 egyes szakaszaiban módjában állna élni magának, családjának, boldogságának, de a kollektív felelősség mindegyre szembe mered a privát szférával. Megint csak a példaként lássuk ennek művészi elénk vetítését az Elértem, amit ember érhet el... c. versben (Koltó, 1847. nov.): „Elértem, amit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Mi volna könnyebb,mint lemondanom Mostan terólad, honfi-aggalom, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bízván más búját, baját... — De el nem hagylak, hazám, tégedet Veled sírok, hogy fázol, éhezel S veled szégyenlem, hogy a nagyvilág Téged, szegény hazám te, meg se lát...” Az utolsó két sor átvezet Petőfi oppozicióinak arra a vonalára, mely hazafias, politikai és forradalmi költészetén 1845 elejétől szerkezetteremtő erővel és jelleggel végigvonul. 61
