Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában

Attól fogva, hogy (az „Oh ne mondjátok nekem...” kezdetű) A magyar nemzet-ben felvillantja a „Más hazában...” — „A magyar...” szembeállítást, politikai, közéleti költészetében lépten nyomon ebből a fejlődési állapot- és energiaszint-különbségből jön létre a művészi alkotást elindító és hajtó-kergető feszültség. „Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog" — fogalmaz éles ellentétben a Magyar vagyok-ban (1847. febr.). És egyre keményebben:

„Messze elmaradtunk a világ sorától,

Kitöröltek a nagy nemzetek sorából.

... egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám.

S most leghátul állunk semmit nem jelentve.”

(Van-e egy marék föld ... 1848. jan.)

A példák sorolása helyett mutassunk rá inkább arra, hogy 1848 — 49 több szakaszában megfordul a mi és a világ két pólusának töltése. Az ellentétező elv persze továbbra is megmarad, de már mi magyarok vagyunk a „pozitív” sarok, most már a társadalmi fejlődés és forradalmi gondolat feszültségét a mi erősebb, vezető szerepünk és a hozzánk képest elmaradt, elgyávult világ szembeállítása adja meg. A sok ismert példából megint csak kettőt idézek:

......mi vagyunk a lámpafény,

Mely midőn a többi alszik,

Ég a sötétség éjjelén.

Midőn más könnyet sem mer adni,

Mi vérrel áldozunk neked.”

(Európa csendes, újra csendes... 1849. jan.) „Elő, elő a zászlóval kezedben,

Egész Európa te utánad jő,

Te vagy, hazám, most a világ vezére...”

(Jött a halál, 1849. máj.)

A politikai, közéleti, forradalmi költészeten végigvonul egy más ellentétrendszer is. Az első fázisban ennek inkább jelen-múlt szembehelyezése érvényesül — a múlt javára. (A hazáról, Isten csodája stb.), s ez az oppozíció — lévén régi költői hagyomány s illúzióktól nem is mentes — igazán nagy költői teljesítményt nem is tud gerjeszteni. Annál inkább az ellentétpárnak jelen-jövő formába való átrendezése. A kétféle ellentétpárban közös vonás az, hogy mindig a jelen az elégedetlenség, tehát a teremtő-cselekvő impulzus forrása, de a feszültség íve, energiája mérhetetlenül nagyobb lesz a jelen-jövő szembesítésben, s nem véletlenül születnek belőle a legszebb Petőfi-versek (esetleg csak versrészletek).

Az átfordulás a jelen-múlt oppoziciójából a jelen-jövő szembeállításba olyan költeményekben történik meg — többek között —, mint a másik (a „Járjatok be minden földet!" kezdetű) A magyar nemzet (1846. dec.):

„És ha jönne most [a nemzet] halála,

A jövendő mit találna,

S a világtörténet könyve?”

Még sokkal körvonalazottabban fordítja Petőfi a „a XIX. század költőit” — a jövő felé: „Előre hát mind, aki költő”, s később a „Ha majd” háromszori ismétlésével vetiti elénk egy — még csak várt, óhajtott — szocialista tartalmú jövő képét.

Közben a jövő egyre bizonyosabb, kontúrosabb formában és a jelennel szemben egyre nagyobb történelmi energiát sugározva alakítja, határozza meg Petőfi költészetét, művészetét is:

.......hinni kezdem, hogy dicső napoknak

Érjük maholnap fényes hajnalát,

62