Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában
plebejus szilajságú részét egy végtelen csendből indítani és a vers végén ugyanoda visszavezetni? — Az meg — elvonatkoztatva — már-már humorosnak látszanék, hogy a téli puszta leírását ilyen, a nyarat, az őszt tagadó mondatokkal kezdi: „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.” Történik pedig mindez azért, mert a tél csak a nyárral való oppozíciójában igazán tél, a kocsmai hangosság csak a külső természet és a népi szolidaritás csendjének ellentétében hangosság igazán; ahogy a végtelen finomsággal festett szelíd, hangtalan, idilli, szinte kecses Tisza is csak akkor válik igazán ilyenné, amikor „pár nap múlva” gátat tépő, szennyes árvíz alakjában is bemutatkozik... Is: bárhogy fogjuk is fel Petőfi alkotásmódjának ezt az ellentétekre építő jellegzetességét, azt kimondhatjuk, hogy Petőfi a legdialektikusabb szemléletű magyar (világirodalmi?) költő, aki művészi teremtő ösztönével felismeri, hogy minden magában hordja az ellentétét is, és — még tovább — csak ezzel az ellentéttel teljes, harmonikus egész. Ha aztán most kezdeném felsorolni azokat a Petőfi-alkotásokat, melyekben az ellentéteknek a költemény egészén végigfutó állandó kölcsönhatása biztosítja a dialektikus harmóniát, akkor — az egész folyóiratot igénybe kellene vennem. Egyszerűség kedvéért — meg szükségből is — példának csak egyetlen költeményt említek meg, a Költőn, a mézeshetek alatt (1847. szept. —okt.) írt, Beszél a fákkal a bús őszi szél... ciműt. Kinn „a bús őszi szél Halkan beszélget”, felesége „alszik” — még annál is csendesebben: „szendereg" — .......mélyen, csendesen”. Nagyobb, boldogabb csend, mozdulatlanság a világon se lehet —, de a költő az édesen szendergő oldalán a „Szabadságháborúk történetét” olvassa, dehogy olvassa: felidézi, átéli: „Minden betűje üstökös csillagként Nyargal keresztül magas lelkemen ...”, a szabadság katonája máris „Sebet, halált... vészén”, de „a csatáknak utósóiban... a bosszúállás rettentő leszen!”. „Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!. .. Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen”. Vagy beszéljek talán az olyan, hol a tényre, hol az ellentétére forduló szemléletváltozásról, mint amilyennel a híres Szeptember végén-ben találkozunk, amikor is egy külső ellentéttel egy belső ellentétpár halad együtt? Még nyílnak a völgyben a kerti virágok De látod amottan a téli világot? Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár De íme sötét hajam őszbe vegyül már. Le kell győznöm a gazdagság kísértését, és — néhány szóban — arra kell kitérnem, hogy egyrészt mennyire következetes ez a dialektikus alkotásmód, másrészt hogy milyen sokféle változatát tudja Petőfi alkalmazni költemények százaiban. Persze a változatokra is inkább csak utalni lehet. Egyik: a megállapodás, a — kisebb-nagyobb mértékű — révbejutás természetesen szülné — és szüli is — az azonos energiai szinten sugárzó, „álló” verseket. Erre különösen 1843 nyara, 1844 három évnegyede, legfőképpen azonban a megtalált és beteljesült szerelem: 1846 őszének egypár napja és 1847 ősze látszik a legalkalmasabb alkotói erőtérnek. Petőfi azonban már-már agyafúrtan keresi a boldogsággal szembe60
