Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gyergyai Albert: Petőfi Sándor: A négyökrös szekér
szférák zenéjét halljuk, a búcsú, az emlék, a múlt, az illúzió örök motívumaival, mintha Lisztnek, Petőfi kortársának zongorajátékát hallanánk, a két legutolsó sorban az ábránd és a valóság összjátékával. S közben hasonló légkörű magyar költeményekre gondolunk, a Reményre, Csokonai mozartian játékos és borongós rímjátékára vagy Vörösmarty nagy árnyakkal s fényekkel népes elégiájára a Merengőhöz, amelynek a Négyökrös szekér mintha Petőfi visszhangos, gúnyos, ellágyult és légies, érzelmes és egyúttal csúfondáros visszhangja lenne, falusi kép, de városi szemmel, idill, de öniróniás zengzetekkel, a legeslegjobb Petőfi tündérálma, amikor eldobja álarcait, feloldódik a pillanatban, belesimul a természetbe, a játékba, az érzelembe s ugyanakkor s ugyanazzal a spontán egyszerűséggel tekintetét a csillagok világában füröszti. S a költemény szervezetét, talán épp mert oly egyszerű, másképpen is magyarázhatnánk: a bensőség, a büszke magány egyre mélyebb rétegeivel. Az első strófa távolodás Pesttől és Pest üzleti nyüzsgésétől, amelynek, ha akarja, ha nem, ő is önkéntelenül rabja. A második: a falu, a föld, az éj, a hold átfogó környezete. A harmadik: távolodás a társaságtól, az emberektői, s a negyedik: szárnyalás a lélek és a világűr fényeiben... Mindezt, kedves olvasó, nem szabad szóról szóra értelmezni; mindez csak próba, csak tapogatózás egy gyönyörű vers körül, amelyhez, mint minden nagy vershez, csak vigyázva, áhítattal, remegő kézzel illik nyúlnunk, nem is nyúlnunk, csak közelednünk, s amelynek épp a nyíltsága, síkszerű egyöntetűsége oly lefegyverző. Olvassuk el még egyszer, mintha először olvasnánk, minden széljegyzet, minden elmélet, minden magyarázat nélkül, egyedül érzékenységünkben bízva, egyedül bensőnkre hallgatva — mert hisz mit ér akár a legelmésebb módszer is a költői fogékonyság és a költészet átélése nélkül? Miért szép a Négyökrös szekér? Talán azért, mert, első benyomásunk szerint, éppoly titokzatos, mint világos, éppoly közvetlen, mint bonyolult, mintha egy tájnak, egy eseménynek csak sík felületét mutatná, viszont ha tovább kutatunk a felszín alatt, úgy járunk, ahogy a régészek, akik néha a legegyhangúbb rétek vagy gabonaföldek alatt aranytallért, kösöntyűt, várfalat vagy temetőt is találhatnak. Épp annyit mond, amennnyit elhallgat, épp annyit sejtet, amennyit feltár, s ez a szilaj és szókimondó költő itt mintha fékezné ékesszólását s korlátozni tudja érzelmeit. Nem történik semmi sem, minden csak jelzés, csak célzás, az egész vers egy holdas-csillagos éj fényből és árnyékból való szövedéke, amely csak a költő szavát, nem is szavát, csak suttogását halljuk,körötte a társasággal, Erzsikével, a mezőkkel, felette a felhőkkel, a holddal, a csillagokkal s ebben a kiválasztott pillanatban nemcsak ő, mi is érezzük, hogy ő ennek a kalandnak, ennek a szeptembervégi éjnek, ennek a csillagfényes világűrnek zengő visszhangja és megörökítője, mert az élmény szétfoszlik, a költő máris búcsúzkodik, Erzsikét vénasszony korában riporterek faggatják és fényképezik (mert a költők éppúgy túlélik időnkinti szerelmeiket, mint ahogy szerelmük tárgyai legtöbbször túlélik a költőket), annyi hosszú év óta a tolnai táj is megváltozott s talán még a választott csillagok is rég lehulltak, de a vers, a Négyökrös szekér, mindent és mindenkit túlélt s mint ahogy egy föld alól felkerült tökéletes urna nemcsak kincseket rejtegethet, nemcsak századok vagy évezredek nyomait rejti öblében, hanem magának a földnek mély illatát is megőrzi, ez a csodálatos vers is mindent feltár, mindent elmond a költő egy kegyelmi pillanatából, fiatalságát, szerelmi vágyát, dévaj érzelmességét, egy magyar táj éjjeli, szellős és jószagú szépségét, egy ösztönös költő s egy tökéletes műformáló isten adta könnyedségét, gráciáját, mértéktartását, vagy, ahogy a régiek mondták, nemes egyszerűségét éppúgy mint csendes nagyságát s a csillagok fénye alatt a mezőket elhagyó és az istállóba tartó, bölcs, közömbös, földrehúzó s elmaradhatatlan ökrök jelenlétét. Miért szép a Négyökrös szekér? Mert nemcsak Petőfi „tündérálma”, hanem kissé a mienk is, vagy úgy, hogy varázsló módjára kényszerít bennünket az azonosulásra, vagy úgy, hogy bennünk is felidéz egy ilyen álmot vagy emléket — mivel a legszegényebb, a legsivárabb lélekben is ott alszik tán éveken át egy elfelejtett, félig átélt, ham.vába holt élménytöredék, amelyet egy ily költemény támaszt fel halottaiból,kiegészíti, megszólaltatja, valósággal megzenésíti s egyszerre oly szomjúságot és enyhülést fakaszt bennünk, hogy végre nemcsak megértjük, hanem minden ízünkben átérezzük: a költészet nemcsak szépség, hanem megváltás és jótétemény... 55
