Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Fodor András: Petőfi szeme (A puszta télen)
FODOR ANDRÁS Petőfi szeme (A puszta télen) Pár éve Riga mellett a jégbe dermedt Balti-tengeren állva önkéntelenül a Magyar Alföld jutott eszembe; Petőfi a téli pusztáról írt sora: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ”. Köztudomású, hogy Petőfi soha semmilyen tengert se látott, miképp talált rá mégis a frappáns, pontos, máig érvényes hasonlatra? A művész forradalmisága aligha kezdődik a társadalmi harcra buzdító műveknél. Az új törvényt parancsoló eredetiség titka a szemléletben rejlik. Petőfi másképp lát, mint elődei, legsikerültebb versei ezért maradtak elevenek. A költői látás egyik komponense a dolgokat átvilágító, ösztön és tudat tükrére visszavetülő percepció, a másik a nyelv közegében érvényesülő kifejezés. Petőfi mélyen érezte, ismerte a magyar nyelv konkrét megjelenítésre, plasztikus érzékletességre való alkalmasságát, leírásai ezért többek regisztrálásnál, bennük van a látás hangulatokat sűrítő, tárgyakat, jelenéseket körültapintó atmoszférikus ereje. A már idézett A puszta télen versben az üres halászkunyhó és csőszház, a csendes tanyák, az állatok és a béres foglalatosságával mozgalmassá tett istállók belvilágát, például, a magyar művészetben senki sem tudta pontosabban megrajzolni. Veres Péter, a kiváló parasztíró mezei munkásként évtizedeket töltött a Hortobágyon, mellyel a téli puszta világa azonosítható. S az ottani valóság közvetlen tanújaként csak magasztalni tudta a realista csodát, ahogy Petőfi habitus és gesztusok folyamatának komótos-keresetlen elmondásával, egyetlen költőies fordulat beiktatása nélkül tudta művészi igazsággá emelni a köznapi tényeket: Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizma szárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz; nem üres-e a jászol? Bármilyen kockázatos a nyelvvel és etnikummal összeforrt költői jelentést fordításban újra fölmutatni, érdemes megállni a költemény egy előző, még jellemzőbb mozzanatánál. A puszta téli rabságra ítélt szilaj jószágának megidézésekor a leíró hang hirtelen azonosulóba, epikusból líraiba csap át. A szabadság vágyát minden pórusában hordozó költő megrendültsége a túlfeszített érzékenységű forradalmár szenvedélyes szuggesztiójaként sűrűi szavakká: Mikor vályú elé Hajtják este felé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül. Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Az együttérző sorsvállalás micsoda mélysége, milyen egzisztenciális pátosza kondul a visszavágyó fájdalomból, a látás-hallás-tapintás, a nyelvi érzékelés micsoda monumentuma képződik az egymást fokozó hangzók, jelzők, panaszosra nyújtott magánhangzók vízióvá feszített sorából: Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül. Ha már senki se láthatja többé ezt az esendő állatot eredeti környezetében, de marad még utódunk, aki ért költőül, késői korok olvasóinak épp olyan reveláló lesz ez az ősvilági kép, mint ma nekünk Lascaux kőkorszaki barlangjának bölényábrázolása. 56
