Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gyergyai Albert: Petőfi Sándor: A négyökrös szekér
mulattatják, vacsorákkal, kirándulásokkal, dallal, játékkal, naiv hódolattal, s költőnk, akkor már szebbné-szebb dalok, ódák, családi, szerelmi és tájversek új hangú, egyre vitatott s máris népszerű költője, mindezt, utólag úgy gondoljuk, derűs természetességgel, minden túlzott fölényesség, de egyben, biztosak lehetünk, mindennemű kisebbségi érzés nélkül fogadja. Úgy bánnak vele, mint egy nagy és tekintélyes rokonnal, mint egy ritka, távoli és nem mindennapos vendéggel s úgyis mint egy lábadozóval, aki vigaszra, erősítésre, gyengédségre, tapintatra szorul, vigyázva, hogy meg ne bántsák — régi, vidéki magyarok ma is jól értenek ehhez — se titkát, se büszkeségét, se pedig veszedelmes érzékenységét. Mögötte Etelka halála, a kétes pesti civilizáció, az albérlet, a redakció, a Petrichevich Horváthok s a Császár Ferencek kis intrikái, előtte egy még ismeretlen pálya, egyelőre sivár és bizonytalan légkörében s a horizonton a nagy élmények, a nagy művek nagy várakozásával. Körötte ez a szép vidék, ez a vendégszerető ház, ezek a víg és dolgos emberek, odafenn Pesten a divatlapok és a kisromantikusok irodalma, bár ott él a nagy Vörösmarty s ebben az évben jelenik meg Eötvös regénye, a Falu jegyzője, távolabb Heine, Béranger, Victor Hugo — s mint ahogy majd később, a Téli estékben mondja: S e különféle zaj ottbenn a szobába Összefoly egy csendes, lágy harmóniába — ugyanúgy mondhatjuk, hogy mindez itt. Borjúdon, 1845 őszén, Petőfi eufóriájában, jókedvében, élete és temperamentuma szélcsendjében a Négyökrös szekérrel teljesedik remekművé. Próbálkozzunk meg egy újabb, szorosabb és alaposabb körülhajózással. Nem egy bizonyos mérnöki és matematikai módszerre gondolok, amely megható pontossággal, ügy buzgalommal s — elképzelhető — a költészet spontán vagy tanult szeretetével számlálgatja egy-egy vers leggyakoribb szavait, főképpen jelzőit s igéit, hogy aztán e statisztikákból hol merész, hol bizonytalan következtetésekre jusson. Inkább csak magának a költeménynek egészéről, részeiről, témájáról, célzatáról, jelentéséről volna szó — hátha mindez hozzájárul az alkotás jobb megismeréséhez s talán a csoda megfejtéséhez. A vers címe: A négyökrös szekér s a költő minden bizonnyal ezt tartja műve lényegének, ez ragadta meg elsősorban azon a holdascsillagos esti hazatérésen, ennek a kitágításából nyeri a négy strófa refrénjét, ennek a ritmusa diktálja az egész vers zenéjét s ez sugallja azt a hangulatot, amely ebből az egyszerre „regényes” és ironikus idill bői árad. De hogyan? Az egész vers harminckét sor, mindössze négy, nyolc-nyolc soros strófa, jambikus, felfelé törő, mondhatnám optimista lejtéssel, csupa jelentő mondatban, kivéve két egyenes kérdést, s csupa tiszta főmondatban, legfeljebb két mellékmondattal, vagyis minden egymás mellett, sík, laza és látszólag hanyag mondatközlésben jelenik meg az olvasó előtt — mint amily sik az országút, körötte a jószagú mezőkkel. A témát, a történést, vagyis a négyökrös szekérutat, a hazatérést, a csillagválasztást a refrén jelzi, ütemezi, foglalja keretbe s választja négy részre, mégpedig úgy, hogy nemcsak kíséri, hanem ki is egészíti, hangsúlyozza, s aláfesti mintegy ellenpontozza ezt a témát, egy kissé úgy, mint a kórus a klasszikus drámák cselekményét, ha ugyan szabad Petőfi mennyei egyszerűségét ilyen fennkölt és koturnusos párhuzammal megközelíteni. Petőfi szereti a refrént s kezdettől fogva épp oly biztonsággal, mint amily változatossággal kezeli: gondoljunk például az ugyancsak 45-ben írt Jó öreg kocsmárosra, ahol az utolsó refrén egy sejtett titok végső megvilágítása, vagy még inkább a Szülőföldemre, ahol a refrén másképpen s egyre szervesebben árad egy-egy strófa zenei záródásaként. Itt, a Négyökrös szekérben — s milyen tündéri spontánsággal! — ez a zárósor a földet, a munkát, a vaskos, kézzelfogható valóságot látszik jelenteni, már-már azt mondanám: a prózát, a strófáról strófára növekvő „regényességgel” szemben. Nem Pesten történt az eset, figyelmeztet a költő — s már az első strófa jelzi a kalandot, a szokatlant,a bensőségest, a természetességet, mindazt, amit Petőfi a falusi élettel azonosít, mindazt, amit maga a refrén hetyke, már-már kihívó és ironikus mosollyal világít meg. A második strófával már úszunk a regényességben, a már-már túlzott s bizonyosan torzított és célzatos, mondhatnánk „irodalmas” regényességben: halvány hold, sírhalom, bús özvegy, ahogy a pesti divatlapok zengicsélnek — s erre ad gúnyos és józan választ az országút cammogó szekere. A harmadik strófa már magasra, mindennél magasabbra lendül, magasabbra, mint a szekér, mint a falusi társaság, magasabbra, mint a mezők és a virágok illata, egészen a csillagokig! Szerencsére ott a szekér, ott a szilárd országút s két pár ökör bölcs, nyugalmas és közömbös ballagása. S az már utolsó strófában már a 54
