Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Barta János: Petőfi Sándor: Válasz, kedvesem levelére
Ami a szerelmi egymásra találásban követelő és ráébresztő lehet, mindaz összpontosul Júlia alakjában. így aztán különös érzelmi ösztönzés támad a költőben: a viszonzott szerelem mintegy tükröt tart elébe, de követelő, önmagával számvetésre késztető tükröt, amelyben azt a Petőfit szemlélheti, arra a Petőfire ébred rá, akinek kell, hogy a sorsnak erre a kivételes kegyére méltó legyen. A vers lírai alaphelyzetében van valami rejtett feszültség, a szó művészi értelmében vett paradoxon — ez élteti az érzelemhullámzást, s ez indokolja az eszmei elmélyülést. Költői fikcióval a lánynak és a lányról beszél, őt akarja önmagával megismertetni, valóban belőle tör ki a magamegmutatás vágya; ő vail múltjáról, jelleméről, szerelméről. Két pólus, amely között delejes áramkör indul el; s annak a tudata, hogy ebben a csodálatos lényben az ő szerelme viszonzásra talált — a szerelem, amelyet a magasra emelt nőalak iránt érez, önmagára veti vissza sugarait, s egyszerre aktivizálja múltját, eszményeit, terveit. Két arckép egymásba játszik: Júlia portréja mögül a Petőfié formálódik ki, aki önmaga értékeit sugároztatja elő. Mennél dúsabb ez az értékpompa, annál intenzívebben verődnek vissza sugarai az imádott nőalakra. Az apró érzelmi hullámokon túl ilyen lehetett kapcsolatuk a valóságban is — éppen ez emeli magasan az átlagemberi szint fölé, és avatja kivételes lények találkozásává. Ez a találkozás nem pusztán az érzelmek szférájában zajlik le — a két életnek az azonosulásáig kell eggyéolvadnia egymással. Júlia számára ez nem lehetettabszurd követelmény: aző tizennyolcéves lelke valósággal íratlan lap még, amelynek története majd csak ezután kezdődik. Petőfi ugyan minössze huszonnégy éves ekkor, de már nemcsak korai szerelmi fellobbanások állnak mögötte, hanem viharvert évek, személyes és világnézeti válságok, sőt a közszereplés izgalmai is. Érthető — s ez a motívum uralkodik a vers második nagy ízületében —, hogy az azonosulás ösztönével múltját átértelmezi olyan módon, hogy az a Júliához vezető, ha nem is egyenes, de egyetlen úttá válik. Ez a folyamat, előbbi éveinek az új helyzethez való idomitása már korábban megindult a költő lelkében. Egy május 26-i útilevél-bejegyzésben olvassuk, mintegy a vers előhangja gyanánt: „Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Odamentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy.” Amikor Nagykárolyban csaknem háromnegyed év múltán viszontlátja megismerkedésük színhelyét, miután már félévig nem látta Júliát, a másnapi találkozásuk előérzetében igy emlékezik: „Amott a fogadóval átellenben a kert, és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án délutáni 6 és 7óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ léteiét... Az előtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója, és szívemben a szerelem.” Az érzelem intenzitásának ezen a fokán aztán újabb feszültség keletkezik: a költő belesodródik a föltétien azonosulás és odaadás gesztusába, amely hajlandó önmaga legdrágább értékeiről is — mintegy oltári áldozatként — lemondani; s ekkor egyszerre elindul az ellenhullám: az önmaga iránti hűség erkölcsi imperatívusza. Ez a különös, csodás folyamat tükröződik a vers következő ízületében: a költő elveszti, csaknem eldobja magát ebben a szerelemben, hogy még tisztább, még acélosabb verettel kapja vissza: aminőnek őt a „Ha férfi vagy, légy férfi” c. verse nyomán megismertük. Szerelem, amely áldozatot követel, s amelyből a jellem megedződve kerül ki, mint valami fehéren izzó kohóból. A jellemtisztaság érzülete diadalmasan színezi át a nő iránt érzett hódolatot: ebben is találkozniuk kell egymással. Hódolat és öntudat játékának egy utolsó hullámverése következik: még egy próbát kell kettejük viszonyának kiállnia. Milyen csodálatos lenne, hogyan repítené fel a költőt, ha kettejük közössége a nyilvános élet zajában, a költői, sőt talán a politikai pályán is folytatódna. Szédítő lehetőség, legalábbis a vers annak érezteti, mintha Petőfi saját nagysága függne attól, hogy a költői hajlamú Júlia saját tehetségéből ad kölcsön neki. De ezt a lehetőséget egy sötét sejtelem riasztja el: a nyilvános pályára, az egyelőre még csak jelképesen értett „csaták terére" a boldogtalanság árnyéka nehezedik; a közös dicsőségért azt kellene feláldozni, amiért a pályát futnák: a boldogságot, a magánélet harmóniáját. A nagy vers itt egy rebbenésnyire a banalitás közelébe kerül: a nyilvános pályán elért dicsőség, amelyért a magánemberi boldogságot kell feláldozni, romantikus közhely — és az utókor, amely a folytatást is tudja, nagyon érzi a szerelmes költő felnagyító perspektíváját: Júlia csak azért nem nagy költő, mert nem ismeri erejét, nem bízik saját tehetségében. Petőfi akkor így látta, tehát művészileg így az igaz; csak így válik a szeretett nő azzá a bűvös 51
