Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Barta János: Petőfi Sándor: Válasz, kedvesem levelére

tükörré, amely nemesebbik önmaga képét veri vissza. S egy utolsó vonással le is zárul az a folyamat, ahogy a költő, áradó szerelmében, kettejük arcképét formálgatja; Júlia, a láng- lélek, az isten lakhelye, a nyilvános szereplésre hivatott harcos, Petőfi reményeiben — meghozza a nagy áldozatot: képes lesz lemondani a közszereplés fényéről, hogy a magánélet parányi körének intim boldogságát ajánlja fel a költőnek érte. A határtalanságot — amely majd önmagát szorítja határok közé —, a tengert, amely kicsiny kis harmatcsepp gyanánt ragyog a szerénységnek rózsalevelén.

Ezt a verset tehát elsősorban a benne megszólaló emberi tartalom teszi naggyá; a költő lelkének páratlan fölemelkedése a szerelem élményében, az az áradó gazdagság, amelyet lényéből ez a nagy élmény elővarázsol. Boldog és büszke elragadtatással formálgatja kettejük ideálképét; a dialógus lappangó feszültségében érzelmi disszonanciákat él át, és nem fogy ki a feszültség és feloldódás akkordjaiból. De ha a kései, talán kiábrándultabb vagy fásul- tabb olvasónak ennyi szépség nem volna elég, hadd mutassunk rá a versben a művész kezemunkájára is — tegyük fel erről az oldalról is a régi kérdést: „Miért szép?” Először legmegfoghatóbban talán azért, mert a nagy élmény köré nagy horizontot, egy nagy távlatú világot tud teremteni. Kettejük dialógusa mintegy a kisszerű, hétköznapi térből és időből kiemelve, arányaiban megnövelve, a kozmosz színpadán zajlik, örök érvényű eseményként. Figyeljük meg a költemény tér- és időjelzéseit: a drága levél betűi csillagokká növekednek, a költő szíve rajtuk keresztül a mindenséget öleli magába. Gyermekévei szűk völgyéből lépett az ifjúság hegyére, s a roppant világot látta egyszerre maga körül. Kutató, istenkereső elméje üstökösként futja útját, évekig járva az emberi elme és a bölcselkedés tájait. Ez a hatalmas panoráma, a versnek az első nagy ízülete, teremti meg a költemény fenséges, szinte alpesien tiszta atmoszféráját; itt nincs helye földi szennynek vagy profán emberi kicsinységeknek; a vallásos képzetkor, istenkeresésének és szerelemvágyának azonosítása, kapcsolatuknak mítoszi szintre emelése révén megint a „mindent vagy semmit” hatalmas igénye nyilatkozik meg. A költőfantázia pedig versenyt tud futni ezzel az igénynyel. A szféra, amelyben járunk, elvontságra és egyetemesítésre hajlik, az intenzív élmény azonban, amely ebbe a szférába beleömlik, meg tudja találni a konkretizáló képnyelvet hozzá, és ki tudja választani a különös, pozitív vagy negatív töltésű értékjelző szókincset is. A szerelemmé vált nagy gyűlölet olyan, mint a felhőktől megvált menny boltozat; Júliától a költő lelke fénysugárit kéri, de ha úgy kívánja, képes hordani a megvetés s gyalázat bélyegét; a nyilvánosság napfényes ormaira az árnyas magány homálya rezonál. Beszédes képek és beszédes szavak ezek — és az elemző szinte nem is meri megérinteni a záró sorok leheletfinom költői képét, amelyben a nagy dialógus, a számvetés és önvizsgálat feszültsége, az önszemlélet kozmikus távlata valami naivan üde, idilli harmóniává szelidül le. Vegyük ehhez hozzá a dikció kemény, emelt, de nem szónokias, inkább puritán, célratörő hömpölygését, a hosszú, ünnepélyes hullámokban áradó mondatokat, amelyek ujjongó öröm és ámulat, kérdés, kijelentés, tagadás és elpusztítás, halmozás és fokozás ízületein át haladnak előre. A művészi eszközök együttesében nem véletlen a versforma megválasztása sem. Petőfi, alkalmasint tudatosan, a magyar gondolati líra nagy hagyományához csatlakozik — Berzsenyi költői leveleihez, Vörösmarty bölcselő költeményéhez. Ötös és hatodfeles, tehát tíz- és tizenegy szótagú jambusi sorok viszik a verset; eszünkbe juthat, hogy évszázadok óta a komoly drámákat is ebben a versformában írják, az előző magyar drámaírók is — ez az úgynevezett blankvers valahogy idegen származása ellenére sem ellenkezik a magyar nyelv természetes lejtésével, beszélhető és szavalható, egyszerű és emelkedett egyszerre. így válhatott Petőfi nagy élményének is természetes külső formájává, tükröztetve a lírai alaphelyzet és az érzelemfolyamat drámaiságát is. A hosszú sorok, mint a nagy drámákban, itt is rimtelenek; ez még jobban kiemeli a nagy élmény gondolati mélységét és a megnyilatkozás fönnséges puritánságát, amelyek inkább csak lealacsonyítana a rímek csilingelése.

52