Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Barta János: Petőfi Sándor: Válasz, kedvesem levelére

Petőfi, 1846. szeptember 8-án Nagykárolyban ismerte meg Szendrey Júliát, Károlyi Lajos gróf erdődi uradalmi inspektorának, Szendrey Ignácnak lányát, s pontosan egy év múlva tartotta vele esküvőjét az erdődi vár kápolnájában. A leány, akit a véletlen vitt a kor egyik költője elé, látszólag a korabeli nemesi kisasszonyok szokott vidéki életét élte. Valójában volt benne valami, ami a kor átlaga fölé emelte; volt benne, ha a szerelem különös vegytanát is beleszámítjuk, valami, ami a poéta fantáziáját képes volt fellobbantani. Tizennyolc éves, ha nem is feltűnő szépség, de csinos és érdekes jelenség; ahogy barátnője leírta, „nagy barna szemei szellemet fejeztek ki”. Pesti nevelőintézetben tanult, nyelveket tudott, jól zongorázott, sokat olvasott és naplót vezetett. Petőfi neve és országos híre nem volt előtte ismeretlen; költeményeit olvasta az akkori úgynevezett divatlapokban. Nem volt naiv, természetes leánytípus, az érzelmek magától értetődő változatossága helyett volt benne valami reflektáló, boncolgató hajlam, amit Petőfi az értelem jégpáncéljának mondott. Attól fogva, ahogy Petőfi hajlamát észrevette, nehezen tudott önmagán eligazodni; a szituációból adódó határozatlanságon túl talán ebből is szabad kiolvasni, hogy volt benne valami nosztalgia az adott életkörön felülemelkedő életformák iránt, talán némi becsvággyal és az újszerű izgalmak iránti sóvárgással átszinezve. Petőfi rögtön, fenntartás nélkül lángra lobban; a nagy megrendülést tükrözi költészete. Szinte egy negyedévig két-három darab kivételével minden verse Júliáról szól vagy legalább az ő személyével kapcsolatban, s azután is nagy témája marad mindvégig.

A megismerkedés és az esküvő közötti egy esztendőt többszörös és szívós küzdelem tölti ki; az életre szóló érzelemtől elragadott költő küzd azért, hogy a töprengő, bizonytalan, önmagával tisztában nem lévő Júliában személyes szuggesztiójával hasonló szenvedélyt ébresszen, majd küzd az apával, aki eleinte makacsul nemet mond, végül pedig válaszút elé állítja lányát: vagy ő — vagy Petőfi. Az első ismerkedő hetek után hónapokig nem látják egymást; közvetve üzengetnek és leveleznek; amikor pedig a nagy döntés megtörtént, Petőfit a leendő após eltiltja lánya közeléből: Erdődre az esküvőig nem teheti be a lábát. A levelezés még meg van engedve. Ebben a tilalmi időben, valamikor 1847. július 14 és 27 között, Szatmáron keletkezett a Válasz, kedvesem levelére, ez a nagy lélegzetű verses levél. Ez időre már Júlia is beleringatta magát a szerelembe, s belevitte fiatal egyéniségének minden romantikus hajlamát; a költő szenvedélye megtalálta rezonanciáját. A viszonzás bizonyossága az, ami elválasztja ezt a verset és rokonait az egyoldalú udvarlás idejében keletkezett költeményektől; közeledés és múló hidegség, dac, félreértés és kiengesztelődés változatos hullámai könnyen találják meg a maguk kifejezését egy-egy dalban, hangulatképben, csüggeteg vagy lemondó önszemléletet tükröző elégiában; a dalneműek közül az ismert „Reszket a bokor”, a komolyabbakból a „Hol feledni vágytam”, majd a bizonyosság első időszakából a „Hol a leány, ki lelkem röpülését..„Mily szép a világ” címüek a legjellemzőbbek.

Avers tehát konkrétan nézve egy levélváltás tagjaként fogható fel, s azon az ujjongó hangon kezdődik, amellyel a rég várt kedves levelet szoktuk fogadni. A levélváltásnak kettejük esetében mélyebb értelme is van. A gyér személyes találkozások között Petőfi verseiben, Júlia naplójában, Petőfihez intézett soraiban és üzeneteiben hónapokon át egy rejtett, álcázott dialógus folyik két lélek között. A dialógus ebben a Petőfi-versben éri el eszmei és esztétikai tetőpontját: az érzelmi és gondolati áradás itt csap a legmagasabbra. Harmadfélezer év világirodalma a szerelmi élmény számtalan változatát foglalta már ritmusba és dallamba; a téma valóban kiapadhatatlan és hálás mindaddig, amíg szerelem a szó igazi, szinte azt mondanám, hagyományos értelmében létezik. A skála széles, amelynek határain belül mozoghat, mert sokrétű, és az egész személyiséget, testet-lelket átfogó az élmény is, amely megszólal benne. A Petőfié, annyi előd után, magasrendű egyéni változatként jelenik meg, s magán viseli a kivételesség bélyegét. A játék nála kezdettől fogva életre-halálra ment; „ha elvesztem kedvesemet, nem élem túl” — írja egy prózai versében; a jelszó, amellyel indult, „mindent vagy semmit”. Most, lassú készülődés után, a rejtett harc eredménye gyanánt, kialakul életének nagy helyzete: szembekerült a valódi, nemcsak költői ábránd gyanánt értékelhető szerelemmel is. Ne csodálkozzunk azon, hogy ennek különös optikájával szemlél magában és maga körül mindent. A méretek is módosulnak: először is nagyra növeszti Júlia alakját; olyan szerelmi társat lát benne, aki nemcsak szenvedélyével, hanem emberi mivoltában, sőt talán még költői vénában is egyrangú vele, vagy talán még föléje is emelkedik.

50