Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Hatvani Dániel: A költő és a Kiskunság

rekvés meddő dolog, hiszen maga a költő igazából az egész vidéket tekintette szülőföldjének; megkereszteltetése bízvást Kiskőröshöz kötötte, a Szülőföldem című vers Kiskunfélegyházáról keltezett, s kudarcba fulladt szabadszállási megválasztásánál is azt remélte, hogy földijeit képviseli majd az országgyűlésen. Nem egyetlen faluban vagy városban, hanem egy tájegységen nőtt férfivá és magyarrá, néphez tartozása átívelt a körülhatárolt érdekeken. Nem nyugtalan, félig szerb, félig-szlovák vére hajtotta bolyongani, hanem a megismerés, a birtokbavétel, a kötődés izzó vágya. Valójában nincs az akkori országnak olyan tájegysége — talán az egyetlen Bácskát kivéve —.ahol nem fordult meg. Ha nem hal meg Segesvárnál — hányszor és hányszor ismétlődött azóta ez a mondatkezdés —, pár évtized alatt Európát is „kinövi”.

A szűkebb haza, a Kiskunság, melynek akkori helységei napi járóföldnyire vannak egymástól, lomha, sík, váltakozva szikes és homokfúvásos vidék, nádtetős falvakkal, csordakutakkal, szárnyékkal a pásztorok számára; nyugatias szabású nagyvárosnak még a csíráját sem rejti, mint ahogyan robajló századunk 70-es éveire sem teremtődött itt ilyesmi — ez volna hát a költészet talaja? Nos, ez még azaz időszak, amikor a költői tevékenység színtere a királyi udvar, a vidéki kúria, a polgárváros. Berzsenyi Niklán, Kazinczy Széphalmon, Kölcsey Szatmár- csekén tökéletes alkotói környezetre talált. Külföldi példaként hamarjában a weimari Goethe kínálkozik. Itthon azon ban a költőről kialakított hagyományos kép végleges betetőzője Petőfi, hogy átadja helyéta nagyváros dzsungelét áhító s annak kávéházfüstös levegője nélkül meglenni nem tudó ideáltípusnak. Ady partra vetett halként vergődik Nagyváradon, Debrecenben, s lidércfénnyel lobogó lelkét már csak Párizs nyugtatja meg.

Igaz, végül Pesten köt ki Petőfi is, de már csak akkor, amikor befut, amikor a

legmagasabb körökben is jegyzik a nevét. A kibontakozásért, az érvényesülésért csak végső elkeseredésében megy fel Pestre, ám akkor még esze ágában sincs odaköltözni. Amulni-, csodálni-, felfedeznivaló éppen elég akad ezen az egyhangú síkságon; a Hazám című korszaknyitó vers a töpörödött jobbágyfaluban, Dunavecsén születik, ahol a mészárszéktől néhány lépésnyire „arany kalásszal ékes rónaság” mosódott össze a végtelen nyári égbolttal. A szomszédos Szalkszentmártonban pedig egyszerre kötetnyi verset ír meg, a megszállottak hevületével. A falu alatt ott szikrázik a folyami kiöntések nyomán megrekedt tó, partjain nádasokkal, s költenek benne ezerszámra a vadludak, ott van az elmaradhatatlan szélmalom is, az alföldi puszták, a középázsiai rendszerben települt mezővárosok reformkori „szolgáltató üzeme”, s a tó partján karéjban a falu, középtájt a Mária Terézia korabeli kakasos református templommal, az oszloptornácos községházával, egy-két módosabb kisnemesi kúriaféleséggel, amelyek a nádtetős, szabadké- ményes faluképtől nem nagyon ütnek el. S beilleszkedik a girbe-görbe utcák szövevényébe a Petrovics által bérelt fogadó is, amely ekkor már csak éppen tengődik, nem nagyon hozza az ezüst-, de még a pengőforintokat sem, s ezt megelőzően már Dunavecse is ízelítőt nyújt a szabadszállási tönkremenést követő szegénységből.

A szélmalomnak nyoma sincs mára, nem messze a helyétől, a kacsaúsztatóvá összezsugorodott tó partján a Petőfi Termelőszövetkezet géptelepe nehezedik rá soktonnás szerkezeteivel a változó tájra. A tó sem dajkál már nádasokat, még kevésbé vadlibákat, s ezt a megmaradt, elszennyeződött kis vízdarabot is hamarosan lecsapolják, hogy helyén ifjúsági parkot létesítsenek.

Mi maradhatott meg itt a Petőfi — korabeli faluból? — adódik a nosztalgi- gikus kérdés. Sok nem, az biztos, de a tómaradvány partjára szorult ősfalu —

45