Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
Ha most tudós volnék, nagy munkába, bonyolult bizonyítási eljárásokba fognék, így azonban csak azt kérdem : vajon nem látszat-e az egész. Hátha csak azért van, mert azt az életet, amelyet a parasztok élnek, csak ilyen nők bírják el, a többiek, a finom testű, kedves, légies jelenségek mind elpusztulnak már a bölcsőben, vagy későbbi gyermekkorukban, esetleg fiatalasszony korukban viszi el őket a tüdővész, a nyomorúság, a női bajok és a nehéz munka? Hiszen a régi társadalomban a megszületett embereknek csak néhány százaléka öregedett meg. Azt hiszem, ez az igazság. * Milyen nagy író ez a Thomas Hardy, hogy még engem is, a valóság szerelmesét, a mindig fáradt, öregedő írót — aki azonban még nem a reszketeg öregség szenilis érzékenységében szenved — ennyire megrendített. De egyúttal ez meg is erősített abban a vágyamban, hogy csak „szelíd” könyveket érdemes írni. Szelíd könyveket abban az értelemben, hogy csak a valóság természetes költészetét, az emberi szív természetes érzelmeit érdemes megírni, a természet- ellenes izgalom nem a művészet szférájába tartozik. Nagyon fontos, nagyon jelentős valóság az is, de valahol máshol, a reflexek világában lehet a fészke. A tragikus csak akkor művészet, ha fenséges. Ami csak izgalmas, hiába tragikus, nem emeli fel az embert. Háromszor tettem le vigasztalan keserűséggel ezt a könyvet. Sajnáltam az elpazarolt szépségeket és bosszantott, hogy az író erőszakot vesz rajtam, becsal, becsábít a mesterségesen fokozott izgalom utcájába. * Milyen kár hát, hogy ez a helyenként megragadóan szép, jó és hiteles könyv a második felében „regénnyé", „olvasmánnyá” süllyed. Az író nagy tévedése. A valósággal, az igazi valósággal nem lehet játszani, a véletleneket, a meglepetéseket, a kitalált, illetve mesterségesen szerkesztett bonyodalmakat csak olyan írások bírják el, amelyek eleve egészen regénynek, olvasmánynak készülnek. De ki érti ezt, amit én mondok? Az olvasó nem, mert „szórakozni” akar a könyvvel, mert izgalmat vagy időtöltést akar, az író — az átlagos író — nem, mert ő az olvasót lesi, hogy az mit akar, a kiadó nem, mert neki az olvasó izgalmában van a haszna. Nem érthet engem csak a szépség és igazság szomorú megszállotja, és ilyen kevés van a világon. Mindegy. Ez az én igazságom. A WAKEFIELDI LELKÉSZ Még csak most jutottam hozzá életemben először, hogy Goldsmith angol író A wakefieldi lelkész című könyvét elolvashattam. A könyv íróknak különösen tanulságos. Megmutatja, hogy mennyi mindenféle formája lehet a jó prózának. Valósággal annyi, ahány ember — ahány író — van, vagy lesz a világon. De arra is jó példa, hogy mi a maradandó még a legjobb könyvekben is. Hát elsősorban a dokumentáció, a kor és a társadalom rajza, aztán az író egyénisége, az író lelke, stílusa, bölcsessége, életlátása — jelen esetben finom iróniája és sajátos bölcsessége —, míg a „regény” a maga halmozott véletleneivel, az összefutó szerencsétlenségekkel és szerencsékkel élvezhetetlenné avasodott. Ezért a könyvnek az első 6
