Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
fele ma is eleven, bájos, élvezetes, mulatságos, pedig 1855-ben jelent meg a nyilvánvalóan gyarló magyar fordításban — a második felében pedig fokozatosan romlik, romlik, s a vége rossz szalonponyvává lesz, már karikatúrája vagy paródiája az olyan regényeknek, amelyekben a végén minden jóra jön, még a bűnösök is megjavulnak, sőt a halottak is feltámadnak. MAUGHAM Sommerset Maugham hat elbeszélését olvastam egy kötetben. Első személyben címmel. Nagyon érdekes, hogy hol tart ma — illetve ez már tegnap — az angol elbeszélő irodalom Chaucer, Fielding, Dickens és Thackeray után. Annyi bizonyos, hogy rendkívül érdekes olvasmány. Lényege az „élvezet”, az olvasó élvezete „mint olyan”. Az olvasás élvezetét persze sokféleképpen lehet kielégíteni, a népmesétől Thomas Mannig. Maugham a társadalmi elbeszélő, a jó elbeszélő s nem a szépelgő fecsegő nyelvén mesél. Nagyon jól mulattatja az embert, de azért, azt hiszem, mégsem ez az igazi irodalom egyetlen útja. Ez a „dekadencia”. A klasszikus világ- irodalom mégis csak azokból a művekből rakódik, szűrődik össze, amelyeknek valami más közösségi céljuk is van, nem csupán az olvasó mulattatására írták. Ámbár, persze vannak ilyenek is, ha csakugyan jók, ha az érdekességen felülemelkedett bennük a szép, ott rejtezkedik valahol az „igaz” is. Az ún. „I’art pour l’art” író erre azt mondja: — a többieket is ez tartja meg, ez az olvasnivalóság és nem a bennük levő „eszmék” és „célok”. Én ezen nem vitatkozom, de tudom azt, hogy az igazi olvasók azok, akiknek érdemes írni, mert hívők, lelkesek, és akarnak valamit, és ezek mindég azokat a műveket válogatják ki a múlt nagy hagyatékából, amelyek amellett, hogy élvezetesek, valamit akarnak is. És mert az államokat mindég olyan emberek kormányozzák, akik akarnak valamit, akik politikusok, s akik az irodalmat is eszköznek akarják felhasználni a saját céljaik eléréséhez, így a valamit akaró, célzatos írók is mindég divatba jönnek: iskolában tanítják, újra és újra kiadják, és újra és újra értelmezik őket, s ez munkát ád a tanároknak, a literátortudósoknak és az irodalomtörténészeknek. Igaz, hogy a hatalom célja szerint egyszer ezek, másszor más klasszikusok jönnek divatba, vagy kapnak hangsúlyt és újraértelmezést, de ez mindegy már a halottaknak, mert biztosan rájuk kerül a sor, és nekik telik az örökkévalóságból. De még az is megtörténik, hogy ugyanannak az írónak egyszer az egyik, másszor a másik művét vagy az abban rejlő tendenciát, politikai vagy erkölcsi eszmét szemelik ki, s így lehetnek olyan klasszikusok, akik valamelyik oldalukkal mindég divatban vannak. Ez az igazság, ez a valóság és ezen a Maughamok sem változtatnak. Mert a jó olvasnivaló is közügy, de a cselekvésre mozdító, jó olvasnivaló még nagyobb közügy. Csalni persze nem lehet: mindegyiknek igaznak, őszintének s nagynak kell lennie.
