Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Ószabó István: Sirató kardom gyásza vagy (Vers)

Véres karókon népem torkából kilángoltak háborgó kaszák.

De mégis, ahol véredből rúgott piros patkókat rejtettek sír alá, Segesváron, szakadt csontjaidból göröngy rikolt.

Ilyen halálra szívem hasadékony, jaj, mindjárt beszakad tüzes halántékom, majd megtébolyodom, zokogok sziklaágon, szótag egy is nem volt tisztább Magyarországon, te parancsolj nekem súlyos forradalmat, eleven kard bennem nyugtalan hatalmad.

Keresem sírod fekete falait, keresem, keresem, vágyom utánad a csontpartú rothadás ingoványába, hátha ott vagy vérbe öltözve a csatákban elejtett kardpengék alatt, hátha ott lellek meg az ágyúkkal összegázolt lanka hátán,

nappal, mezőn reszkető piros sebek közt, vágyom, vágyom utánad a fehér ködök udvarába, hátha rád találok amint alszol hajnalt hasadó derűs légszemcséken,

keresem sírod fekete falait, keresem, keresem.

Verseimet meleg hónom alá fogom, megyek gyalog Debrecenből Pestre, így ahogy vagyok vékony kiskabátban.

Itt hagyok mindent

megveretettségem

különbejáratú

falai között,

hol arcod szögeiből

tartod rám

szemed világát,

Sándor, aki tűzből lettél, tűzzé váltál, mokány nemzetségem gyűjtött fényt a csontjaidhoz keserves időkön, hogy fénnyé változz. Űződtették szilaj csordáikat, hegyekből tördeltek követ a szegénység háborgó gyermekei,

vittek hideg évszakokkal, földből, folyókból, füvek tábláiból neveltek drága plántákhoz, szálló homokra sírtak, megdöfött puszták furakvó szarvai közé, termékeny szelekből neveltek szerelem vaskardjai, örökkévalóság és szerelem feszített Segesvár fekete sárjára.

Ünneplem benned minden tüzek és minden fölcsapó lángok hatalmát.