Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Ószabó István: Sirató kardom gyásza vagy (Vers)

Ünnepellek lobog ásában minden meggyulladt szalmaszálaknak. Búzatarlók fekete pernyéjét, mezők minden elszáradó lángját ünneplem benned. Tűzrakás maradványával héthatár szélén, minden hamvával és minden aludt szikrájával ősi pásztortüzeknek, és minden világló tüzekben,

és áldozó fényekben ünnepellek.

Föld, te vagy a hangja,

minden egek csillagai,

belőletek valók

az ő szavai,

tengerek, tengerek,

halak, medúzák,

tengeri csikók,

belőletek valók

az ő szavai,

föld hegyei,

kövek, vizek,

nézzetek már le

ai én legördült könnyemre,

apró sásocskák,

driga füvek hegyein

álló kicsi porszemek,

minfen egek csillagai,

énekn belőletek énekel,

az én hangom a hangja,

édes torkú madárkák,

föld, föld, tengerek,

csillagok, csillagok,

minden egek,

nézzetek már le

az én legördült könnyemre,

énekem szíve alatt ágazó forrás, énekem tűzből való kiáltás, békéből való szavain szólok, énekem szerelemből való súlyos termés, énekem az ő sárból való hangja. Nézzetek rám, jajgatva táncolok a múlt nagy piros kardjaival, fetrengek tébolyult nappalok árnyékain, engemet karddal ütni kék, migcsak nem én is

vért köpnék, jaj, jaj, néma lettem, már a keserűség hogy mondhatna ki, nem találom sírod fekete falait, jaj, tán a füstöt, porfelhőt dübörgő csatatér

vakító lobogóiba temettek téged, hogy szabadult kínjaidról a tajték fehér csipkéit tépjed, jaj, Segesvár, Segesvár, mit tegyek veled, leírlak fekete betűkkel, fekete vérrel, véres kaszák lángolnak a számban, véres torkom jajdulásaiból énekellek, tavaszi áradás keserű vizéből, fejemen forgó örvénykoronában, nagy fekete holddal, tízágú sziklával.