Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Bárth János: Kallós Zoltán: Új guzsalyam mellett
attitűd volna a jellemző. Ez az író nem hisz, hanem bízik az emberi viszonyok humanizálhatósá- gában. A kettő között óriási a különbség... Egy másik — a kötet talán legkörültekintőbb — írásában, a Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon címűben fejtegeti a „szükséges” és a „lehetséges” viszonyát, a 60-as évek első felében elhamarkodottan létesített üzemi ültetvénytelepítésekkel kapcsolatban. Konkrét helyzetelemzései alig több mint egy tucatnyi helységhez kötődnek — Bács-Kiskun falvainak nagyjából az egytizedéhez. Tapasztalatai azonban megyei, sőt országos érvényűek. Új, számára is meglepőnek tűnő megfigyeléseit folyvást szembesíti a máshol hallottakkal, látottakkal. Olykor még gyermekkori élményeivel is. Mindamellett a monografikus terjengősség Zám szociográfiáira egyáltalán nem jellemző. Láthatóan tisztában van a történelmiség jelentőségével, ám erre csak ott utal, ahol az feltétlenül szükséges a probléma megértéséhez. A szerzőt a jelen izgatja — pontosabban a megírás idején jelennek számító szövetkezeti világ —; ám az optika nem az esetleges pillanat, hanem az előretekintés szolgálatában áll. Eképpen a vizsgálódás terepéül kiszemelt helységek, tsz-ek, drámává sűrűsödött szituációk is csak a felületes odatekintésre tűnnek véletlen- szerűnek. Az persze az írói alkatból következik, hogy Zám mindenekelőtt a „problémás” helyeket preferálja. De épp azért szociográfus, hogy bárhova is lépjen, ne higgyen az előtolakvó, a gondokat elkendőző idillnek. Ezért nyugodtan állíthatjuk, ha Zám a könyvben szereplő helységek helyett a megye más falvaiba, gazdaságaiba látogat el, érvényes következtetései nem igen különböztek volna a leírtaktól. Nemcsak a módszer, de a stílus is szoros egységben áll a tartalommal. Nincs még egy író és szociográfus, aki ennyire a magáévá tette volna a hivatali bürokratikus, „jegyzőkönyvi” zsargont. Igen, így kell mondanunk, hogy magáévá tette, s nem úgy, hogy felhasználta vagy parodizálta. S bár ezáltal nem tette hajlékonyabbá eredendően is göcsörtös, nehézkes stílusát, azt mindenképpen gazdagította. Paradoxonnak tűnik, de így van. A magyarázat kézenfekvő: eredeti mivoltában a hivatali zsargon többnyire a ködösítést, a túlzó általánosítást, a méricskélően óvatos mellébeszélést szolgálja. Zámnál épp fordítva: a dolgok színének és fonákjának egyszerre történő felvillantását. De vonzóvá nemcsak ez teszi a bonyolult mondatfűzéseket, hanem a módszer és az eszköz közötti kontraszthatás feszültsége is. S ami még a Zám-stilus mellett szól: az általa leírtakhoz hasonló eseteket taglaló köznapi szóbeszéd manapság telis-tele van a hivatali írásbeliség szlengjeivel. Ahhoz hasonló ez, amikor a bíróság előtt a vádlott is az igazságügy nyelvezetén vall. Mindezzel összefügg az is, hogy oly módon összpontosít a lényegre — a különböző szintű érdekek konfliktusaira —, hogy tudatosan kerül minden szépprózai megjelenítést, akár emberről, akár faluképről, akár tájról legyen is szó. Úgy tesz, mintha a szereplőket és a helyszínt az olvasó amúgy is ismerné. S a hatás érdekes: ezáltal csakugyan közeli ismerősünkké avat mindenkit, akit megszólaltat, vagy akárcsak megemlít. És ezzel megkönnyíti az egyedinek a tipikus rangjára történő emelését is. A kötet élén álló, az Egy kísérlet tanulságai című írás az egyedüli, amely Zám korábbi, hajdú- bihari lakóhelyéhez kötődik. Korábbi tanítósága eredményeiről és kudarcairól vall benne, szerencsésen ötvözve a szociológiai alaposságot, a lélektani megfigyeléseket és a lírai hevületet. Illő prológusa a kötetnek, mert Zám Tibor csalódott bár a pedagógiában, mégis eltökélten állítja, hogy „a társadalomnak nem mennyiségi munkára s megtévesztő statisztikára, hanem minőségi munkára s jobban képzett emberfőkre van szüksége”, így akarva-akaratlan, új kötetében Zám a tanítás mellett tesz hitet. Noha nem a közismereti, de sokkal inkább az önismereti „tantárgyak” tételeit fogalmazza meg. HATVANI DÁNIEL KALLÓS ZOLTÁN: Új GUZSALYAM MELLETT Mikor Csíkból kiindultam, Szinnyem se vót, úgy búsultam, Idegen füődre siétettem, Met hazámba nem iélhettem. Búsul e madár ez ágon, lén es idegen országon, — „éneklette” 1957-ben Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa, egy moldvai csángó faluban, a Bákótól délre eső Klézsén. Énekében egy valamikor idegenbe szakadt nép több évszázados panaszát mondta el hallgatójának. Kallós Zoltán néprajzi gyűjtőnek. Sokszor fölhangzott már ez a dal a Szeret folyó tájékán. A XIV. századtól nagy180
