Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Kántor Lajos: Katedrálisok kora

élesebben, közvetlenebbül sehonnan sem hangzik úgy, mint a színpadról” — írja kétkötetes drámagyűjteményének előszavában Illyés. Talán ezért is fordul mind gyakrabban ehhez a műfajhoz éppen ő, az a költő, akinek számára a nyilvánosság elsősorban a megnövekedett felelősséget, olvasók-hallgatók véleményének befolyásolását, irányítását, öntudatra ébresztését jelenti. Mert Illyés, minden ,,pesszimista versek”, „nemzet- halál-víziók” ellenére, konokul hisz a művészet történelmi hivatásában, a társadalmi rendelésben, s fájlalja, hogy rendelő, alkotó s főleg az, akinek hasznára a mű készül, nem egyformán vallják ennek az egységnek a szükségességét. ,,A kated- rálisok kora óta mind ritkábban állt ihlető egységgé ez a három kívánalom” — ám ő az újabb- kori gyakorlattól eltérően, nem törődve esetleges gáncsokkal, nem érintve divatos áramlatoktól, megpróbálja ismét időszerűvé tenni a kated- rálisok korát: az új székesegyházak fennkölt, áhitatos szertartását Thalia papjai celebrálják. A rendelés, mint szó volt már róla, Illyés drámái esetében egyenesen a néptől jön, de ebben kár volna valamiféle pórias alacsonyan-szállást, egyes hajdani népi írókra jellemzőnek vélt kizárólagosságot látnunk. Ha igazán utánagondolunk, Illyés ebben is a történelmi elődök tanítványa, a leg- nagyobbaké: Katona Józsefé s Madách Imréé, akiknek művét oly hevesen védelmezte a „provincializmus" minősítéssel szemben, mert éppen bennük, a Bánk bánban és Az ember tragédiájában látta a haladás egyetemesen művészi kifejezését, magyarság és emberiség időszerű gondjainak megfogalmazását — nép és vezér, vezér és vezér, sőt nép és nép konfliktusainak nyílt kimondását és a feloldásukra tett realista vagy romantikus, heroikus művészi kísérleteket.

Nos, a 48-as lllyés-drámák — így a legismertebb, a legnépszerűbb, a Fáklyaláng (1953) is — e történelmi drámasor folytatásának tekinthetők. A Fáklyalángban és Az ünnepeiében Illyés egy-egy olyan drámai pillanatot ragad ki a nacionalista történetírástól egyértelmű ünnepi menetként, lelkesedéshullámként ábrázolt korszakból, amikor a legelkötelezettebbeknek a forradalom vezéreinek választaniuk kell, saját sorsukat, személyes érdekeiket háttérbe szorítva, tudniuk kell csak a forradalom szükségletei szerint gondolkozni, dönteni. Ám mi a forradalom, az ország érdeke — például 1849. augusztus 10-én, néhány nappal Világos előtt, az ellen- forradalmi csapatok túlerejétől szorongattatva? A forradalmi politikus Kossuth és a katonai hatalmat valóságosan birtokló Görgey tábornok történelmivé vált vitáját állítja drámájának középpontjába Illyés Gyula, de (bár a vádaskodásoktól

sem mentes szópárbaj kettőjük között zajlik) a szerző gondoskodik róla, hogy előzetesen az új kor Tiborca kiönthesse a maga panaszát, sőt — forradalomról, a nép aktív részvételéről lévén szó — Kossuth személyi, mondhatni önkéntes testőrségének vezetőjeként hozza be a színre Józsát, a Csongrádból jött, Görgey seregét odahagyott huszárkáplárt. Noha Kossuth és Görgey heves összecsapásában másról is szó van, mint a közismert Galilei-dilemmáról, kettőjük vitájának az Illyésétől merőben eltérő megítélése is lehetséges (a legkézenfekvőbb összehasonlítást Németh László Görgey-darabja, Az áruló kínálja); ám ha utólag el is gondolkoznánk Görgey érvein, adott pillanatban semmiképpen sem mérlegelhetünk hideg fejjel, rokonszenvünk egyedül a szenvedélyes Kossuthé, a fegyverletételt, a kilátásta- lanságba-belenyugvást elítélő forradalmáré lehet — és ez a Fáklyaláng művészi hőfokának következménye. Különösen a második felvonás, a két vezető, a két felfogás összecsapása a magyar drámairodalom nagy teljesítményei közé tartozik, amely úgy tud magával ragadni nézőt és olvasót, mint a Bánk leszámolása Gertrudisszal. Persze, a szituáció már korántsem shakespeare-i, nem Katona József-i, nem is XIX. századi ; abban ahogyan Kossuth feladja a látványos öngyilkosság gondolatát, ahogyan — erkölcsi igaza tudatában, illetve annak ellenére — kénytelen elfogadni a helyzet diktálta cselekvést, már századunk valóságai tükröződnek. Illyés azonban mégsem nyugszik bele e szomorú végbe, a dráma két felvonását egy utójátékkal toldja meg, s így lehetőséget teremt Kossuthot ha nem is győztesként, de legalább nem végleg legyőzőnként láttatni. Az utolsó törzsfő mesélő hangjával találkozunk itt (a két mű ugyanabban az évben keletkezett), az egykori rangkülönbségek eltűnésével; az aggastyán Kossuth s az őt szolgáló öreg írnok megrendültén hallgatja a távolból érkező vendég, a kubikolva ide eljutó egyszerű parasztember hozta híreket, az emlékek nem halványodását. A vendéget, mint sejteni lehet, Józsának hívják. Az emigrációban is forradalmárhitét őrző agg kormányzó igazi győzelme ez, a vezérnek s a népnek teljes, kételyeket szétoszlató egymásra találása.

Aligha véletlen, hogy 1953-ban ilyen lírába oldódó epikus formát talál a drámaíró a vágyott, az akart összhang kinyilatkoztatására, amint az is jellemző, hogy mindenáron meg akarja teremteni ezt az összhangot. 1973-ban, amikor Az ünnepeiében tulajdonképpen erre a problémára tér vissza (és ezek a visszatérések szintén jellemzőek Illyésre — lásd a Dózsa, illetve a Testvérek, a Kegyenc és a Különc egymásra-felelését), már nem az idillhez fordul, magában a drámai

172