Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Pomogáts Béla: A szabadkai üzenet
szerkezet ben keresi meg az ellentmondások feloldásának, korszerű megvilágításának a módját. A bújdosásra kényszerülő Kossuth fájdalmára Petőfi szabadszállási csalódása rímel, de valóban termékeny összehasonlításra a Fáklyaláng Józsijának s Az ünnepelt Szőcs bácsijának gyökeresen ellentétes drámai funkciója csábít. És ha előbb azt mondtuk, hogy Józsa amolyan 48-as Tiborc, a félrevezetett, megfélemlített Petőfit a szabad- szállási választáson eláruló Szőcs bácsi Madách drámáinak, a Tragédiának s még inkább a Mózesnek a népszemléletét juttatja eszünkbe, a megalázott, a szolgasorból még fel nem egyenesedett nép szomorú látványát. De a hitet is, hogy ezt a népet fel lehet, fel kell emelni ebből a szolgaságból, mert nem a szolgára kell haragudni, hanem arra, aki a népből szolgát csinált. A forradalmár Petőfi — és Az ünnepeltet író Illyés — ebben nő fölébe a hűségen meghatódó Kossuthnak — a vezér és nép viszonyát idillbe oldó drámaírónak. Ami persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy Az ünnepelt jobb dráma, mint a Fáklyaláng, biztosan jelenti viszont, hogy a bajjal szembenézés (gondoljunk a Bartók soraira!) nem gyengít, hanem megerősít hitben, harcban. Jókaival vitázva, Petőfi mondja (Illyés mondatja): „Mindig a legsanyarúbb sorsúak ügyéhez állni, ez a legbiztosabb irány. S aránylag még a legeredményesebb. Képzeld, ha Sziszifusznak fölülről kellene húzigálni a csúcs felé a követ.” Amikor ezeket mondja Petőfi, már túl van a csúfos szabadszállási bukáson, a nagy megpróbáltatáson — a keserűségből (Illyés szerint) megerősödött hittel, elszánással került ki. Az ünnepelt Petőfije — jellemző anakronizmus — nyilván ismeri a modern filozófiai irányzatokat, a modern irodalom alapműveit, tudatában van a Sziszifusz- mítosz divatba jövetelének. A sokféle iskolát, többek közt a huszas évek avantgárd iskoláját kijárt Illyés Gyula nem maradhat süket a korunk- beli Sziszifusz-divatra, csakhogy azt is eredendő népi realizmusához igazítja. Úgy tagad, hogy közben az igenlés lehetőségét keresi. KÁNTOR LAJOS A SZABADKAI ÜZENET MŰHELY SZABADKÁN Szabadka (Subotica), a Vajdaságnak Újvidék (Növi Sad) után második legfontosabb és legnépesebb városa, nem számított régebben a kulturális központok közé. 1918 előtt nagy bácskai parasztváros volt, mezőgazdasági központ; a magyar művelődés inkább a közeli Szegeden összpontosult, a vajdasági szerb kultúra pedig Újvidéken találta meg a maga székhelyét. 1918 után a közeli államhatár befolyásolta kedvezőtlenül a város gazdasági és kulturális helyzetét. A magyar irodalom története számos szabadkai számazású írót ismer, közöttük Kosztolányi Dezsőt és Csáth Gézát, ők azonban csak kora ifjúságukat töltötték a bácskai városban, bár műveikben jelen van a szülőföld emléke, a táj, a környezet nyoma. A szabadkai írók (pl. Milkó Izidor, Tamás István, Novoszel Andor) pedig talán túlságosan is hozzátapadtak a szülőföldhöz, a „provinciához”, nem kerültek közelebbi kapcsolatba a magyar irodalom korszerű áramlataival. A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti történetében mégis kitüntetett helye van Szabadkának: a huszas években elsősorban innen indultak a születő irodalom vállalkozásai. Itt jelent meg a Bácsmegyei Napló című újság, amelynek nagy szerep jutott a jugoszláviai magyar szellemi élet szervezésében, és itt indult meg 1934-ben a Híd című folyóirat, amely a baloldal, a kommunista mozgalom nagyhatású fóruma volt. Az irodalmi élet központja azonban fokozatosan a Vajdaság „fővárosába”: 173
