Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Fodor András: József Attila: Emlék
helye mellett ma is látható a szőlőkkel, szilvafákkal környezett kis tanya, ahol kedvenc rokona, a „halász bátyám”-ként emlegetett Pőcze Imre, édesanyjának idősebb bátyja lakott. A nyaranként visszatérőfiú annyira otthonossá lett náluk, gondjaikat annyira magáévá élte, hogy még utolsó, válságos éveiben is emlegeti, saját boldogtalansága tükrét látja a küszködő, visszahulló, földtelen paraszt sorsában. Őrá gondolva írta: „Csomókba hull ki hajaszála s nem veszi észre maga se". Az ő felesége volt az Emlék című vers főszereplője, az életrajzi feljegyzések szerint pergő nyelvű, eleven ángyika, leánykori nevén Mester Mári. Attila minden bizonnyal nagyon ragaszkodott hozzá, mert egy fiatalkori, 1924-ben írt versében is idézi, s bárha a nagynéni nyolc évvel túlélte őt, romantikus túlérzékenységgel, patétikus aggodalommal megálmodja halálát: A múltkor, szerda este ángyikám, mikor a sötét ásított az égen, úgy féltem, igen, most másodikén, mikor halk szava odajött elébem. Aludtak már a rétek és a ház, a szúnyograj bús füleimbe zsongott s tudtam, itt aztán a halál tanyáz, mert térgye reszketett, akár a lombok. És meghalt akkor szegény ángyikám s öregen magam láttam ott heverni és sírtam, igen, most másodikén, mint kisgyerek, kit nagyon szoktak verni. Maradt fénykép, melyen az ifjú József Attila két rokonlány vállára terjesztett karja előtt, halász bátyja és a Dörmögőként emlegetett nagyapa mellett mezítlábasán, kötényes ölén összefont karokkal ott látható Pőcze Imréné, az „apró, kemény kontyú ángyom”. A meszelt falu parasztház éles reflexében legfeltűnőbb jellegzetessége csakugyan széles járomcsontú kun arcának, magas homlokának napsütötte, szinte érces ragyogásé visszfénye. Nem lehet véletlen, hogy a hajdani aratási napon mögötte hajladozó fiú emlékezetéből ilyen keményre kalapált sorpár pattan elő, amikor a megjelenítés első, elhatározó erejű hangsúlyával idézni akarja hősét: Apró, kemény kontyú ángyom réz-homloka fénybe cikkan. A kemény mássalhangzók szinte egymásba ékelik, forrasztják a szavakat. Szobrász se állíthatna megfoghatóbb, rusztikusságában fenségesebb emlékművet, mint amilyenre itt formálódik a forró tarlón dolgozó, barnára égett arcú parasztasszony alakja. De a hangokkal való plasztikus ábrázolásnak, ennek a különös fából vaskarikának további titkait is fölfedhetjük. Az egyik meglepő sajátság, hogy az elénk bűvölt szobor tulajdonképpen mozgó szobor. A „fénybe cikkan” kifejezés mozzanatossága, agresszív ereje lehetővé teszi, hogy munka közben, a tevékenység dinamikus ritmusában érzékeljük a marok- szedő ángyikát: réz-homloka fénybe cikkan, réz-hajlással földet érint, búzát kötöz csörögve a nyomainkban. Egyúttal kiderül, hogy József Attila költői szemlélete, mint ahogy sok más példával is igazolható lenne — az intonációban sohasem esetlegesen emel ki egy-egy markáns motívumot. Ha itt az első sorban a plasztikus, kemény formálással a megelevenedő szobor képzetét keltette föl, a további mozzanatokban is őrzi, minden lehetséges módon kihasználja a folyamat és az általa körültapintható habitus „érc-karakterét”. A helyzethez illő szín és forma egyaránt a „réz” szót kínálja. A hatás tudatos fokozásaként így kerül egymás mellé a „réz-homlok”, „réz-hajlás” és a „fénybe cikkan” után a „búzát kötöz 169
