Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Fodor András: József Attila: Emlék
csörögve”. És mire a következő szakasz döccenőjéhez érünk, nyilvánvalóvá lesz, hogy más, előre szóló szerkesztési szándék miatt is szükség volt az első strófa súlyos, veretes formálására. A tarló statikus, érces hangulatvilága hirtelen megbillen. Eddig a költő nézte a tarlón munkálkodó asszonyt, most mintegy kontrasztként az ő szemével láttatja a gabonaföldön túli talányos jelenést: Ki kél pergő, könnyű hintón? Arany haja sétál, mászkál. Mi mint búza s ő pirosló napernyővel, mint a pipacs, fölöttünk száll. Prózára fordítva a végletes tömör, minden helyzetmagyarázást kerülő fogalmazást, az történik itt, hogy a poros dülőúton közeledik hintáján valami lobogós hajú, napernyős dáma. Amilyen pontos volt a marokszedőnő testi körülhatárolása, olyan elmosódó, arc nélküli a másik nő ábrázolása. Még a sebesség hatására lebegő fürtjeiről is két nem egészen illő, ironikusan rímelő ige tudósít: „aranyhaja sétál, mászkál”. A hintó és az aratók viszonya mindenesetre így is világosan kifejthető a tárgyilagos költői kommentárból: úgy aránylanak egymáshoz, mint búzához a fölötte repülő haszontalan pipacs. Mi mint búza s ő pirosló napernyővel mint a pipacs fölöttünk száll. Most következik a költemény legizgalmasabb, legkritikusabb fázisa. A tarlón percre megállt munka, s a közeledő hintó indulatokat sűrítő egymásnak feszülése követelné a drámai összecsapást. A szerző ezen a ponton átvehetné a szót, kinyilvánítva szolidaritását, az értékkülönbségből levont moráli ítéletét. Ehelyett szigorúan az ábrázolás keretében maradva, az első szakasz szelleméhez tér vissza. Az ott érzékeltetett erőt végsőkig fokozva beéri a marokszedésből fölegyenesedő asszony megjelenítésével : Ángyikám mint rézből öntött áll a zizegő mezőben. Ez az egyetlen mondat, a fenyegetően megrezzenő ,,z” hangok sűrűjében álló szobor képzetével hangulatilag mindent kifejez: az alak dacos biztonságát, önérzetét, még azt is,mit gondol magában a világról. A szavak nélküli drámai konfliktus íme, megtörtént, a marokszedőnő kihúzta derekát, szembefordult, utána nézett a hintónak. Magyarázkodás helyett elég az útról fölverődő por omlatag látványa („Por lombjai hajladoznak.”); s a lejátszódott esemény időbeliségét követő, páratlanul finom utalás, ahogy a napernyő színes foltja távolodva tükröződik ángyika rebegő pupilláján: Bogár szemén piros villog eltűnőben. Értelmezési nehézség igazában csak e tarló-hintó epizód két szakaszában adódik, bennük is főként a gyors váltások, a különös szűkszavúság miatt. A költemény két befejező strófája nyugodt, szinte idillikus leírás. A fojtott déli robbanás után már csak a csend és alkony színeiből szövődhet emlék. De mindeközben mód van még a vers főszereplőjétől való meghitt búcsúzásra. Az idő múlását az elhalvá- nyúló színeknél is varázslatosabban érzékelteti a látszólag véletlen, valójában nagyon is költői, mert a képzeletre elpendített húr utózöngéjeként ható mozzanat: Ángyom sóhajtott s elvillant a sürülő szürkületben még egy fecske. Nem kisebb remeklés, ahogy végül a költő szól a megpihent szegénység nevében. A világ egyszerre barátságossá lesz. Nincs semmi feszélyező, elutasító az aratási napból álomba szenderülők és környezetük között. A szúrós szalmafekhely épp olyan otthoniassággal ajánlkozik, mint ahogy az egész univerzum is emberiessé, a föld és jószág nélküli parasztok birtokává szelídül. S jóéjszakát szólt a szalma. Jószágaink cirpelgettek 170
