Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Fodor András: József Attila: Emlék

kapcsolatban mondja:, ,A rokokó költő a 18. század végi magyar úri társaság rokokó-világának torzításán át is felejthetetlenül színes képét örökítette meg. A Dunántúl, melyet ő annyira szeretett, róla többé le nem törölhető rokokó-kedvesség színeivel öröklődött meg költeményében.” De szólt hozzá az ember-mögötti táj is; a Balaton rájajdul, amikor a csalódás után oda bújdosik, szól hozzá az Echo szavával, a remeteség balzsamát kínálja sebzett szívének és önérzetének; Somogy a maga méla erdei, hangulatával csendesíti fájdalmát. A vidék egy-egy részletét ugyanolyan hűséggel villantja föl, mint a somogyi vendégség kedvelt társalgási témáit,táncait, játékait.S a kép, a táj ihletése azzal válik teljessé, hogy az egykori kollégiumi diák csurgói tanár korában mer egy pillantást vetni a mélybe is: az iskolát- lan Somogy pásztorainak-parasztjainak minden kultúrától elzárt tengődésére.

Ennyi mindent kapott Csokonai a Dunántúltól, a Dorottya, a nagy Lilla-versek és a nagy elégiák termőtalajától. Debrecenbe már egy táji-szellemi kötöttségein felülemelkedett költő tér vissza. Alkotó évek, nagy tervek, a nyilvánosság elé jutás kísérletei, a rendezés, összegyűjtés évei következnek most még, amelyeknek a korai halál vet véget. Valóban kettétört pálya ez; az alkotóerő még töretlen volt, de már nem volt módjában kisugároztatni magából mindazt, amire még tehetsége képessé tette volna. Klasszikus elődeitől örökölt költőöntudata, ha nem is tüntető külsőségekben, de elő-előtört élete utolsó éveiben; ekkor már ő maga is tudatában volt századokra szóló egyetlenségének. Önértékelésének érzülete emberileg talán meghökkentené a távoli utódot, de a költő olyan mélyről jövő, örök érvényű képpel fejezi ki, amely már magában hordja érvényességének garanciáját. Orvos-barátjának, Sándorffy Józsefnek írja 1804-ben:,, Mi helyt az Isten születésemet a maga jótetszésével valóságossá tette: mindjárt szívemre nyomta azt a Stempelt, amelyhez csak saeculumonként [száz évben egyszer] szokott nyúlni, s ezt a karakterizáló mondást ejtette rá: Te szabad légy!”

JÓZSEF ATTILA : EMLÉK

Az 1932-ben keletkezett, mindössze húszsoros Emlék, József Attila ritkábban idézett, az utódok által kevésbé végiggondolt, valódi értéke szerint még fölfedezetlen versei közé tartozik. Figyelemreméltó értékét már az is szavatolja, hogy maga a költő, megírása után két évvel Medvetánc című kötetébe, legfontosabbnak vélt versei közé fölvette.

Az ötstrófás, dalformájú költemény tehát eleve provokálja a kérdést: miért szép! Szűkszavúsága, végletes kemény jelzői, éles, pontos, majd szinte álomszerűén lágy színei, a képek váratlan monumentalitása, a gondolat szokatlan asszociációs ugrásai a leírt helyzetek sokkal feszültebb drámáját, a nyelvi fordulatok sokkal többrétű jelentését rejtik, mint amire az értelmezés nélküli első olvasásból következtethetünk.

Köztudott, hogy József Attilának alig van olyan tájat idéző verse, melynek valóságos tárgyi helyszínét ne lehetne megtalálni. Életrajzi tények igazolják, hogy a fogékony kamaszfiú természetről, faluról való élményeit javarészt Szabadszálláson, anyja ottani testvérei körében szerezte. A nélkülözésekkel teli háborús években a ferencvárosi mosónő nyári vakációkra oda, saját szülőföldjére küldte le gyerekeit. Attila később, egészen a huszas évek végéig gyakori vendég volt anyai rokonainál. Ha ösztöneibe inkább a Gyermekvédő Liga révén kiutalt Öcsöd, tudatába ez a kiskun vidék rajzolódott bele mélyebben. A Holt vidék című közismert költemény nádas tava is ott volt Szabadszállás határában. Képzelt

168