Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Barta János: Csokonairól - magunk között
nyugati felvilágosodás, antik mitologémák és mesés keleti fikciók szerzeményeit az alkotó erő szárnyára kapja, s mintegy az áramlást visszájára fordítva eredeti költői világ építésére használja föl. Gondolatban el szoktunk játszadozni egy-egy csonka költői életpálya láttán: vajon milyen lett volna az, amit a költő belső fogyatkozások vagy külső sorsfordulatok folytán nem tudott kihozni magából — amivel adósa maradt az utókornak? Diadalt jelentett volna-e, ha Arany befejezi nagy epikus terveit? Költő maradt volna-e Petőfi, ha túléli 1849-et, Ady, ha megéri Horthy és Bethlen konszolidációját? Csokonainál egy pillanatnyi kételyünk sem lehet: akármilyen ragyogó is az, amit megvalósított, a ránk maradt költői életmű csekély ahhoz képest, amit vitathatatlan alkotó ereje az 1800 utáni csen-, des, lassan éledező évtizedekben még teremteni tudott volna. Vörösmarty Zalánjától visszatekintve talán anakronisztikusnak gondoljuk Csokonai tervezett Árpád-eposzát, de 1805 még nem 1825, s a lángelme az alkotásfolyamatban biztosan talált volna utat-módot, hogy az anakronisztikus kellékeken túl tudjon emelkedni. Tudjuk, hogy ő maga nagyon komolyan vette az „epikus cirkulus” tervét. Az alkotó tehetség egyetemes gazdagságának szemszögéből nézve át kell értékelnünk azt az ítéletet is, amellyel eddig Csokonainak Debrecenből távozását, a kollégiumból való kiszakadását dokumentálni szoktuk. Vajmi kevéssé tudományos eljárás a lehetőségekkel játszadozni; az is tagadhatatlan, hogy a kicsapatásra Csokonai életében keserves évek következtek — de vajon tartósan ösztönzőbb, produktívabb lett volna-e számára az, ha mindvégig megmarad a debreceni kultúra koncentrált levegőjében? Próbáljuk csak tisztán felmérni: ahogy a Dunántúl felé megindul, nemcsak egy új kultúrkörbe, tájba, emberi világba lép át, átlépve ezzel a fenyegető provincializmus küszöbét is — hanem, és talán ez az elsőrendűen fontos, kilép a könyvek világából is az igazi, nyers és sokszínű életbe. Mert hiába nagy költő már ekkor is, az ő debreceni induló évei csak a könyvek, az iskola, a tudóskodás légkörét nyújtották számára. Ezen valahogy túl kellett fejlődnie, hogy egyetemes magyar költő válhasson belőle. Könyvélmények helyett irodalmi élményeket is mondhatnék: valami olyasféle játszódik le itt az első debreceni periódusban, mint az induló Babitsnál: a korszellemétől nem idegen módon a fiatal Csokonai kedvelt antológiájának verseit költi át, művészileg adaptálja, mintegy felolvasztja és újraönti; ez a verstípus ekkor nála az uralkodó, persze úgy, hogy a maga képlékeny, játékos, olykor fölényes szellemét és intuícióját is szabadjára engedi. Ezzel az alkotásmóddal később sem fog teljesen szakítani — de a Dunántúl mégis nagy fordulatot jelent számára: az irodalmi élmények hátrább szorulnak a valóságos élmények mögött. Ismeretes, hogy itteni ötödfél évének jórészét vendég gyanánt élte le, egy-egy volt iskolatársánál, jóakaró föld- birtokosoknál; leghosszabban, majdnem egy évig Kisasszondon, Sárközy István Somogy megyei főszolgabírónál; ő juttatta be Csurgóra helyettes tanárnak. Az irodalmi légkörből itt sem szakadt ki teljesen: egyik jóakarója, Palóczi Horváth Ádám, maga is költő és dalgyűjtő, Kazinczy levelezőpartnere. Csurgói hónapjairól jegyezték fel, hogy a tanítási órákon túl késő éjszakákon átolvasott és jegyezgetett. De költői fejlődése szempontjából ez már csak másodrendű: mint embert és költőt közvetlenebb impulzusok mozgatják meg. Érzelmi életének elmélyülése szerelmes verseiben is megnyilatkozik: Rozáliáról, a debreceni versek múzsájáról azt gyanítják az irodalomtörténészek, hogy csak képzelt személy volt; a Lillának udvarló Csokonai kinő a hagyományos rokokó lírai sablonból, s a rövid boldogságból és a nehezen múló csalódásból őszinte, személyes lírát alkot, különösen a fájdalom tör magának közvetlenül, sablontalanul utat. A könyveknél többet formált rajta, különösen Somogybán, az új táj, és az addig hírből is alig ismert életforma élménye. Legalább a szemlélődő részvételig, a pereméig eljut annak az életformának, amelyből nemsokára Kisfaludy Sándor és Berzsenyi költészete kisarjad. Nem debreceni cívisek, hanem dunántúli nemesurak, nem okvetlen parlagi udvarházai tárultak fel előtte; magánéletükbe és a megyei típusú társaséletbe is bepillanthatott. A Dorottya erre a legfőbb bizonyítékunk; a cselekmény külső kerete Somogybán tapasztalt és szemléletesen megörökített ünnepséghez kapcsolódik; az ábrázolt élet pedig tele van a helybeli és környéki, Debrecennél nyugatiasabb és barokkosabb, kultiváltabb nemesek ünnepnapjainak, társalgásának, játékainak, divatjának vonásaival. Fent és lent embertípusokat, beszéd- és viselkedésmódokat figyelhetett meg, részt vehetett egy-két ünnepélyes megnyilatkozáson, gyönyörködve és fölényesen élvezte az új életet, de persze kijárta a nyomor és az elhagyatottság iskoláját is. Az aztán elkerülhetetlen volt, hogy a szuggesztibilis költő a dunántúli nemesek ideológiájának hatását is megérezze: a Habsburg-hagyomány, afrancia- és Bonaparte-ellenes közhangulat áramában úszik ő is; a felkelő nemeseket, a forradalomellenes koalíció uralkodóit velük együtt ünnepli. Nem hazugság és nem lezüllés ez tőle: természetes idomulás a környezethez olyan korban, amikor a költőtől még nem kívántak politikai következetességet. A társas élet mellett leginkább a dunántúli táj bűvölhette meg. Ahogy Horváth János a Dorottyával 167
