Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Barta János: Csokonairól - magunk között
JEGYZETEK—TANULMÁNYOK BART A JÁNOS CSOKONAIRÓL — MAGUNK KÖZÖTT Az utóbbi években sokat írtak arról, hogy Debrecen hazánk három részre osztottságának korában, majd még a 18. század folyamán is különleges helyet tudott magának kiharcolni: az egymással rivalizáló hatalmak között viszonylag önálló tudott maradni, s mintegy külön gazdasági-politikai egységet képezett. Tájak és birodalmak határán nőtte ki magát az akkori Magyarország legnagyobb városává (Csokonai idejében harmincezer lakosa volt); mint más világrészeken a sivatagok peremén, itt a nagy alföldi steppe határán, a természetek csaknem minden segítsége nélkül amolyan szárazföldi kikötővé vált (Gulyás Pál írt hozzá verset „Debrecen, ó kikötő” címmel). A történészek mondják, hogy a latin portus és középkori származékai ekkor még nem okvetlenül vizi kikötőt jelentettek, hanem mindenféle forgalmi csomópontokat és átrakóhelyet. Ilyen értelemben volt csomópont Debrecen, amely aztán jellegzetes félönkormányzati szervezetet épített ki magának, s amelyben mindenféle földesúri hatalomtól függetlenül egy korai polgári jellegű társadalom alakult ki. De ha a művelődéstörténész Debrecent mond, akkor ezekben a századokban nemcsak Debrecenre magára kell gondolnunk: a város maga egy hazai kulturális szféra, úgynevezett kultúrkört jelentett, amely természetesen magyar hagyományokat is hordozott, de voltaképen az észak-európai protestáns-teológus-racionalista kultúrkör impulzusait hullámoztatta tovább, és természetesen elég korán megnyitotta kapuit a francia felvilágosodás előtt is, amíg — és elkülönülésében éppen ez az egyik döntő tény — a magyar katolikus Dunántúl és Felvidék egyértelműen a mediterrán barokk irodalom és művészet égöve alatt bontakoztatta ki a maga, a felvilágosodástól elzárkózó, hagyományőrző kultúráját. Debrecen tehát, ismert művelődési intézményei: kollégiuma, könyvtára, nyomdája révén a magyar kultúrának egy specifikus tartományát jelentette — hordozója nemcsak a város lakossága, professzorátusa, diáksága, hanem az egész keleti magyar kálvinizmus, ameddig a centrum kisugárzása elért. Ennek a kulturális tájnak életrevalóságát, termőerejét, viszonylag még fiatalságát az dokumentálja, hogy ekkoriban nemcsak jó politikai-gazdasági-kulturális vezetőket tudott magának kitermelni — néhány főbírójának és lelkészének a híre a jelenkorig elér —, hanem a kor színvonalán álló tudósokat is, elsősorban a humán tudományok köréből, de ami korai magyar természetismeret és természettudomány van, annak is a debreceni kollégium a fölnevelője. A debreceni kultúra televényében persze egy-egy költő is megjelenik — mint a kor iskoláiban dívik —, itt is találkozunk a verselgető professzor típusával, akinek tantervszerűen is idomítani kell növendékeit a verselés gyakorlatára, amit majd falusi tanítók, kántorok posztjain művelnek tovább a maguk kis községének életrendjébe illeszkedve. Hogy egy kulturális táj vagy nagyobb közösség milyen tehetségeket tud feldobni, aligha számítható ki és jósolható meg előre; talán mégsem a véletlen munkája; amikor a közösség kibontakozásának megfelelő fázisához eljut, megjelennek, helyesebben megjelenhetnek a kiemelkedő tehetségek. Várható is, meglepő is ez a felbukkanás, mint ahogy utólag visszanézve is van valami meghökkentő abban, ahogy a 18. század utolsó éveiben ez a debreceni kultúra egy addig megfoghatatlan méretű költői lángelmét dob fel Csokonai személyében. Irodalomtörténetünk székében ismert, de mélyebb értelmezést eddig nem kapott problémája: Csokonainak és debreceni környezetének viszonya. Képiesen kifejezve azt lehetne mondanunk: a fa olyan súlyos gyümölcsöt hozott, amelyet már nem volt képes elhordani. Szokták hibáztatni hol a kollégium tanári karát vaskalaposságáért, esetleg ijedősségéért, a lázongó diák és a Martinovics-per egybeesésének ügyén, a hibáztatásokból kijuthat Csokonainak is, aki szinte provokálta maga ellen az ítéletet, és az átlag diákvétségekből elég sokat szedett magára. A kicsapatás körül a legkomolyabb tényező éppen az: a tanárok többé-kevésbé tudták, kit zárnak ki. Amikor a fiatal Schillert kicsapták totálisan fegyelmezetlen és lázadó magatartásáért a különben is fegyelemre épült kadétiskolából —a parancsnokság nem tudhatta, hogy a leendő klasszikust teszi ki a katonaság soraiból, ahol amúgy sem lett volna sok keresnivalója. De Csokonai kizárása előtt már meghozta első költői 164
