Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Barta János: Csokonairól - magunk között
virágkorát, tehetsége mellett tudása, műveltsége is vitathatatlan volt — kollégiumi professzorság, tehát biztos állás, külföldi ösztöndíjak várományosa, akit aztán a kicsapatás egész életére kilendített a szilárd kerékvágásból, és jórészt bohémkedő, olykor nyomorgó vagabundussá tett. Lehet, hogy a professzor/ kar csakugyan a forradalmárság hírébe keveredett diák-tanártól akart a Martinovics-perre következő rendőri könyörtelenség és általános ijedelem hónapjaiban szabadulni — a Debrecentől való elszakadásának van mégis ezúttal mélyebb magyarázata és értelme is. Később, amikor alig négy év múlva Csokonai néhány hónapra mégis pedagógus lesz Csurgón, egész egyéniségével beleéli magát a hivatalába. Egyik tanítványa, Gaál László rajongva emlékezik rá vissza; egyúttal bírálva az egykori debreceni professzorátust: „Csokonainak a debreceni oskolai itélőbírák vétkül tulajdoníták, hogy tanítványaival pajtásilag, barátilag társalkodott, esténként is velek muzsikálgatott. Csurgói tanítványainál éppen ezért felejthetetlen jó emlékezetét hagyta, mert a szorgalmas tanítás mellett velek barátilag, jó atyailag társalgóit is. És ha mindazon tanítókat, kiket valaha hallgattam, esmertem vagy csak láttam is, emlékezetembe visszaidézem, akár tanítási modor, akár emberséges viselet tekintetében összehasonlítom, véle mérkőzhetőt egyet se nevezhetek; sőt ... el merem mondani: olyan alkalmas és emberséges, ügyes tanító sem azelőtt, sem azóta nem volt Magyarországban.” íme, a diákemlék fényében Csokonai a legnagyobb magyar pedagógussá magasztosul. Az érzés nyilvánvalóan őszinte, és éppen ezért nem vehetjük rossz néven az értékelés szuperlativuszait. A szeretett tanár Csurgón rendkívüli körülmények között oktatott: szegényes iskolában mindössze kilenc diáknak ő volt az egyetlen, mindenesnek nevezhető tanára; a parányi közösségben az a pedagógusi modor, amely Csokonai sajátja volt, természetesen bontakozott ki, s jobban helyén volt, mint a sok száz diákos, viszonylag jól felszerelt, országos, olykor európai tekintélyű tanári kar vezette, helyzeténél fogva különösen exponált kollégiumban. A nagyobb közösségnek más normái vannak. Hogy egyébként valami politikai gyanú ide is kísérte, bizonyítja az, hogy a csurgói állást is csak enyhe baráti mesterkedés révén kapta meg Festetics gróftól. Ha belülről, Csokonai egyénisége felől nézzük a dolgot, az ő különös emberi gazdagsága és sokoldalúsága számára bármely kötött, akkor adott életpálya szűk lett volna; akármelyikbe veti a sors, kinő mindegyikből — kinőtt volna a pedagógiából is. Életpályáját, életútjának különös állomásait is csak költőisége felől érthetjük meg. Csupa vándorlás, hiábavaló elhelyezkedési kísérletek, pártfogók és műveit finanszírozó mecénások keresése töltik meg éveit. Ha van is valami belső nyugtalanság, amely egyik helyről a másikra űzi, az éppen és kizárólag a költői érvényesülés lehetőségeinek keresése; olyan pályára vágyik, amely mellett íróskodhat is: keresi helyét kora társadalmában. Idézett csurgói tanítványa helyesen méri föl a tényállást, amikor megállapítja, hogy Csokonai társadalmi elhelyezkedés dolgában ötven évvel korán jött. A nagy nemzeti mozgalom első lendülete éppen visszaesik; kultúránk és társadalmunk valóban csak Petőfi korában jut el oda, hogy a felbuzdult közönség támogatásával könyvkiadókat, folyóiratokat, költőket, ha szűkösen is, el bírjon tartani; Csokonai korában azok a foglalkozási ágak és szociális keretek, amelyek a kultúra embereit el tudták volna tartani, még nem voltak kialakulva. A kortársírók egy része független földbirtokos nemes, a kisebbik meg katolikus-protestáns papok, szerzetesek, tanárok, esetleg hivatalnokok. Könyveket gyakran publikálnak úgy, hogy elfőizetőket, ún. prenumeránsokat toboroznak; olykor egy nagyúri mecénás viseli a költségeket. Újszerű irodalom, régies terjesztési módok: ebben a szorító helyzetben őrlődik Csokonai; elszomorodva olvashatjuk mecénást kereső, könyörgő leveleit és ajánlkozásait. A költői fogadtatás és érvényesülés terén is érvényes az az észrevételünk, hogy Csokonai túlnőtt a koradta kereteken — nemcsak a magyar kultúra, maga a debreceni kultúrtáj sem volt még fölkészülve egy ilyen méretű lángelme fogadására és megértésére. Ahogy eltartására nem vállalkozott, költészete számára is mutatott nem is kevés elzárkózást — mégpedig nemcsak politikai-ideológiai aggodalmak következtében. Csokonai példája is igazolja azt a szemléletet, amely szerint a magyar irodalom fejlődése tele van váratlanul előugró szigetekkel és sziklaormokkal — előzmények nélkül föllépő, vagy legalábbis a szerény előzményekből nem magyarázható tűzokádószerű kitörésekkel. Sok a magános, koruktól alig befogadott, csak későn megértett óriásunk. Gondolom, a hívek és kutatók jórésze meghökkentőnek veszi azt, hogy Csokonait is ezek közé sorolom. Nemcsak a későbbi Csokonai-kultusz és -hagyomány látszik ezt döntően cáfolni, hanem műveinek még életében, kéziratokban való gyors terjedése, a másolatok és változatok alig számbavehető sokasága. A készülő kritikai kiadás módot nyújt majd mindezek pontos fölmérésére. De meg merem kockáztatni azt a véleményt, hogy Csokonai ezzel a hirtelen népszerűséggel körülbelül ugyanúgy járt, mint Petőfi életében, és nem sokkal halála után: akit megszerettek, akit másoltak, propagáltak és utánoztak, az egy leszűkített, sokszor eltorzított valódi arányaiban fel nem fogott Csokonai volt. A kéziratos terjedés ténye már magában is torzuláshoz vezet: a költői alkotás a szubliteratúra szintjére merül alá, s ez a közeg csak azt fogadja be, ami beillik 165
