Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - PETŐFI-ÉV - Martinkó András: Petőfi és Karl Beck
író-beszélő költők, kritikusok, tudósok, művészek magyarnak tartották magukat — mint Liszt, mint Lenau és mint Karl Beck is. Sőt, egy különleges, csak általuk elvégezhető nemzeti misszió képviselőinek tartották magukat; annak, hogy a magyar irodalmat — maradjunk csak ezen a téren — egy világnyelven képviselik, vagy a magyar nyelvű irodalmat egy világnyelvre lefordítva, az emberiség közkincsévé teszik. Ezt a missziós szándékukat többször és sokan — köztük Beck is — félreérthetetlenül és büszkén hangoztatták. Érthető tehát, hogy Kertbeny elsősorban Lenaut és Becket ajánlotta Petőfinek. És az sem véletlen, hogy Petőfi rajtuk kapott leginkább. Beck esetében magyarországi származásán túl az is sokat nyomott a latba, hogy ő volt az első élő jelentős (vagy jelentősnek vélt) európai költő, akivel Petőfi személyesen megismerkedhetett. Lenau ekkor már élőhalott, Béranger, Heine, V. Hugo személyes ismeretsége Petőfi számára csak álom lehetett... Lenauról itt most nincs hely és mód beszélni, de annyit szükséges leszögezni, hogy Petőfire tett kétségtelen hatása csak ekkor 1845—46-ban — s nem előbb! — mutatható ki, és hogy a Felhők genezisének vizsgálatakor legelőször Lenaura kell gondolnunk . . . De térjünk vissza Beckhez. A filológia részleteiben is könnyen igazolhatja, hogy Petőfi úgy 1845 novemberétől „készült Beckből” az ígért találkozóra. Miből készülhetett! Petőfit ismerve, de más jelek alapján is bizonyosra vehető, hogy a költő először Becknek azon frissiben (1844) megjelent össze- gyűjtöttverseibe lapozott bele—csak belelapozott, így szokott olvasni —,majd az év vége felé elolvasta Beck Saul című drámáját s végül már kora tavasszal, közvetlenül a találkozás előtt a „Jankó . . .”-t. A legkevesebb konkrét, illetőleg csak Beckre visszavezethető nyomot — úgy tűnik — a verskötet hagyott Petőfi életművében. Nem mintha számtalan megegyező megoldás, hangvétel, tónus nem lenne fellelhető a két költőnél, s Petőfinél később, hanem mert ezek az egyezések megvannak Bőménél, Heinénél, a Junges Deutschland, a Vormärz, Lenau és köre több tagjánál is. Ha tehát ilyesmit állapítunk meg például, és csakis például: Beck után Petőfinél is megtalálható az „onka kiáltása” (Unkenruf); az 1840-es Stille Lieder 3. részében („Traumbilder”) Beck a lány karjában is a politikát idézi, mint majd Petőfi Költőn szendergő felesége mellett; Beck is megénekli a vasutat, méghozzá a vas harci és békés felhasználásával (ugyanez A. Grünnél is); a Nachte, Gepanzerte Lieder verskötet (1838) első dalában („A szultán”) ő, a költő a szultán, s hadserege „vértezett dalok”; ugyanott a 2. rész címe „Új Biblia”, ti. a Szabadság bibliája, s ennek képi gondolkozása sokban emlékeztet A XIX. század költőiéhez, egészen a Kánaán emlegetéséig. Az 1844-es összegyűjtött versek legnagyobb darabja a „Feltámadás”, melyben a feltámadás angyala a privát érdekek mellőzésével az emberiség javára áldozandó életre hív fel, miközben hangot kap a kormány és a papság elleni támadás és a szocialisztikus eszme is . . . Szóval, minden ilyen esetben sem többet, sem kevesebbet nem mondhatunk, mint azt, hogy Beck is lehetett az impulzuskibocsátó. Legfeljebb az szól némileg mellette, hogy őt Petőfi 1845—46 telén bizonyosan olvasgatta, lapozgatta. Vagy itt van például privát, elsősorban a szerelmi költészetnek a lenézése, háttérbe szorítása, a társadalmi-politikai költészet kizárólagosságának deklarálása. Bár a legfrappánsabb deklaráció nem Becktől ered, de az ő 40-es évekbeni lírai gyakorlata is ezt követi. Petőfi tekintetében ezúttal is elégedjünk meg annak konstatálásával, hogy 1845 szeptember közepétől 1946 szeptemberéig nem ír egyetlen szerelmes verset sem. Szakítását a német kispolgári radikalizmussal majd éppen az fogja dokumentálni, hogy 1846 őszén már a legmagasabb szinten mutatja fel a politikai és szerelmi humánum összeférhetőségét, sőt egyenértékűségét s szinte azonosságát. Más a helyzet Beck Saul c. drámájával. E művét Beck 1841-ben írta, adta ki, s még abban az évben előadták nálunk is, a német színházban persze, és teljes sikertelenséggel. Petőfi korábban bizonyára ügyet sem vetett rá, a Tigris és hiénára figyelve viszont megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy Petőfi drámája a Saul nélkül szinte nem is értelmezhető. Legalább annyira nem, mint — amire különben szinte érthetetlen módon nem figyeltek fel —Jókai A zsidó fiúja nélkül. Nem akarom én kétségbe vonni Hugo, Vörösmarty, talán a korabeli drámák, főleg pedig Shakespeare „szellemujjának” vonásait a Tigris és hiénán — de Beck drámájának lenyomata is aligha kétségbevonható. Már a nevek: Saul, Sámson, Judit megannyi bibliai név, köztük kétségkívül Saul a legbeszédesebb. Becknek Shakespeare-en verses-prózaikus drámája az agg Saul és a fiatal, költői alkatú Dávid hatalmi harcát ábrázolja. Dávid neve majd a Salgó Kompolti Dávid nevében kerül elő, Jób (!) nevű bátyja és Gedő Simon kíséretében. Beck Sauljának jelleme, drámai funkciója ugyan gyökeresen más mint Petőfi Sauljáé: amaz a hatalom rögeszmés megszállotjta, saját gyermekeitől és legjobb híveitől is elhagyott, következetlen és cselekvésképtelen zsarnok, vagyis Petőfinél Sámson, Borics, Predszláva és Ilona „osztoznak” vonásain, viszont Dávid nagyon közeli rokona Sauljának és Béla királyának, sőt érzelmességében olykor Milutinnak is. Rendkívüli irányjelző fontossággal bír a Tigris és hiéna királyszemlélete — a Junges Deutschland és Beck irányában. Heine az 1844-es Deutschland-ban nevetségessé teszi az ún. radiká9 Forrás 129
