Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - PETŐFI-ÉV - Martinkó András: Petőfi és Karl Beck
lisok azon eszméjét, hogy majd egy jó király hozza meg a szabadságot, emberséget —egyáltalán megöli az egétz királylegendát. Petőfi a Tigris és hiénában nyomát sem mutatja ennek — viszont elég közel áll Beck királyszemléletéhez. Ez alkalommal persze részletesen nem térhetek ki a Saul és a Tigris és hiéna párhuzamosságaira, csak éppen mutatóba említek belőlük néhányat, talán nem is a legjellemzőbbeket. A bosszú, a harc, a vér minduntalan ott van Sámuel próféta ajkán, s a kezdetben rokoni békét kívánó Saul király is az őrjöngő gyűlölet és bosszú megszállottja lesz. Itt is apa és a fiú (meg lány) áll szemben a hatalomért vívott harcban, az apa ismételten szemrehányást tesz vére elfajzásáért (mint Petőfinél Predszláva is, Sámson is), de Becknél a fiúnak: Dávidnak van igaza az apával szemben. Az ő Saulja egyszer Sámson embertelen gonoszságával űz el mindenkit maga mellől: „Hinweg! Ich habe keine Kinder mehr!/lch steh’ allein! Nun ist mir wohl . . máskor Borics döbbenetével állapítja meg „Mich liebt kein Mensch, und Gott hat mir vergessen”, sőt Boricsnak az a fordulata, hogy feleségével a benne levő emberség utolsó cseppjét is elvesztette, szintén hallható Saul szájából: „Der letzte Keim von Liebe ist verduftet”. — Az I. felvonás 8. jelenetében van egy kibékülési jelenet Saul és Dávid közt, ami pontos mása Béla és Borics —egyoldalú kibékülésének. „Béla: Nem mehetek hozzád karjaidba borulni. Jöjj te ide, és tedd azt. Borics: (Megöleli.) Kedves rokon.”— Becknél: „Saul: Mein David! — Nun, so kämm! Was sagst du? Komm /So komm an meine Brust!” — Megvan az a jelenet, melyben a lázadó „fő emberek” osztoznak a jövőn, vagy ott van Béla király párja David, aki éppúgy békében, vér, harc nélkül szeretne élni, de a sors, a történelem másként akarja: .......er treibt mich fort/Ein Mann mit blutgefärbter Hand zu werden” . . . Nincs idő további részletezésre, de talán még egy utolsó jelenetet: David szerelmese, Merob a fiatal feleség Judit hangján, szavaival tesz szemrehányást elhanyagoltatásáért:” Du sah’st die Kränze nur, die um Dich blühten, /Mein Auge nicht, das stammend hing an Dir./ Ich war so stolz auf Dich. — Du warst so kalt”, majd: „Du liebst mich nicht! Du siehst mich an; Doch ist’s, als sähest Du mich nicht.” Ismétlem, mindez csak mutatvány, s nem is tért ki a tónus, az érzelmi aláfestettség fogható rokonságára. . . . 1846 tele, kora tavasza nagyon mozgalmas korszak Petőfi életében. Úgyszólván állandóan útban van Pest és Szalkszentmárton, majd — április végétől, május elejétől — Dömsöd között. A 40-es évek véglegesnek látszó forradalmi apálya után az európai politikát felkavarja a szerencsétlenül végződő x-edik lengyel felkelés. Petőfit ezenkívül élénken foglalkoztatja — szüleinek egyre súlyosabb anyagi helyzete és saját válsága vagy útkeresése mellett — a Tízek Társaságának, a Fiatal Magyarország kezdődő szervezkedésének ügye. Mondanom sem kell, hogy erre a szervezkedésre is a fiatal német irodalom mutat példát, mint azt a Der Ungar már 1846. júl. 17-én felismeri, a Tízeket .Junges Ungarn”-nak nevezve, „Wenn man so sagen darf”. Ugyancsak a Fiatal Németország politikai ideológiájára vezethető vissza az a nagyon fontos új vonás, mely Petőfi költészetében 1845 késő őszétől a Felhőkön át a Levél Várady Antalhoz-ig nyomon követhető. Ennek lényege az, hogy a hazai, nemzeti problematika háttérbe szorul egy egyetemes emberi kitekintés, egybefogás mellett. A ,,kozmopolitizmus”-ról van szó, mint akkoriban nevezték. Ma inkább azt mondjuk: internacionalizmus. Nos, egészen röviden és az itt lehetetlen részletes dokumentálás helyett hadd folyamodjam ez egyszer a deklarációhoz, és mondjam ki, hogy ez az új politikai-társadalmi, gondolati, filozófiai perspektíva — a gyakran a francia politikai irodalomnak tulajdonított befolyást túlhaladóan — a Junges Deutschland költőinek, köztük Kari Becknek olvasása nyomán alakult ki Petőfi költéseztében. A fiatal német irodalom korábbi és 40-es évekbeli képviselői számára, itt alig elemezhető bonyolult okozati rendszer következtében, szinte kényszerítő erővel mutatkozott a hazánál, a nemzetnél elsődlegesebbnek, fontosabbnak a társadalom, az emberiség, a „kozmopolitizmus”, és ennek központi gondolata: a világszabadság, az egyetemes, jobb, elnyomott emberiségrész által a rosszak, a gazdagok, a zsarnokok ellen vívandó harcának gondolata. Még akkor is, ha ez az ideológia művészileg nem is nagyon megragadó fokon kapott kifejezést. A kelet- és középeurópai vagy az olasz irodalomban ezek a fogalmak mindig nemzeti köntösben, nemzeti célokkal, érdekekkel egybefonódva fogalmazódhattak csak meg. S mintha a történelem is objektív akadályként dokumentálta volna, hogy Magyarország és Petőfi esetében is a két forradalom: a polgárinemzeti és a társadalmi-szocialisztikus egyidőben nem valósítható meg. Németországban a Junges Deutschland és a rokon csoportok az utóbbit, Közép- és Kelet-Európábán írók és politikusok az előbbit látják közvetlen feladatnak. Ami pedig a francia és az angol költészetet illeti, mint már utaltam is rá, ennek számára — az ír irodalmat kivéve — nemzeti érdekek nem forognak kockán, a nemzeti gondolat nem központi kérdés, ettől tehát lehetne internacionalista társadalmi orientációjú, ám különféle okokból — amilyen például a költészet új művészeti útjainak keresése, az adott költői alkatok, a társadalom és a költők anyagi helyzete stb. — a két ország nagy költészetéből hiányzik az a „szabadságtól izzó 130
