Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Lakatos Menyhért: Cigányok a fővárosban
Ennek a kérdésnek a megoldása csak abban az esetben hozna igazán eredményeket, ha maga a társadalom teljes mértékben félredobná előítéleteit. Szembe kell nézni a tényekkel, nem álcázni vagy díszíteni a hibákat, hanem közös egyetértésben azon dolgozni, hogy mindaz, ami eddig összegyűlt, megszűnjön. Sajnos ebben a kérdésben mindig a cigányok nélkül döntöttek el mindent, még azt is, hogyan lesz nekik jobb. Ez az egyoldalú szemlélet, mely sem körülményeket, sem lehetőségüket nem tekinti semmibe, egyáltalán nem jelent számukra fejlődést. A rájuk kényszerített körülmények csak érdektelenségüket fokozzák, amelyen keresztül méginkább idegenné válik részükre minden. A budapesti cigánykolóniák, melyek egyáltalán nem különbek, mint akármelyik dunán- vagy tiszántúli cigánytelep, csak a nyomor, a szellemi sötétség és a fertőző betegségek fészkei. Megkérdezhetnénk egyszer önmagunktól, vajon ezek így akarnak élni, vagy mi hagyjuk, hogy így éljenek. Alig hiszem, hogy ez a kérdés vitára adna okot, mert minden ember jobban szeretne élni és műveltebb körülmények közé kerülni. A lehetőségekről azonban csak beszélünk, és olyan feltételeket szabunk, melyeket a cigányok nemhogy nem akarnak, hanem egyáltalán nem is tudnának teljesíteni. A cigányság a társadalom fejlődésétől annyira elmaradt, hogy már futva sem érheti utói. De ha azt akarjuk, hogy a távolság csökkenjen, akkor lényegesen többet kell érte tenni, mint amit eddig tettünk. AZ INGÁZÓK HELYZETE BUDAPESTEN Már az elején beszéltem arról, hogy a vidékről feljáró cigány segédmunkások olykor-olykor egész magasra emelik a fővárosban tartózkodó vagy élő gicányok számát. Kérdés, hogy ezeket a cigányokat hova soroljuk, Lényegében Budapesten élnek, hónapokon, éveken keresztül. Azt az időt, melyet Budapesten kívül töltenek, két részre kell osztani: fele a vonaton telik el, a másik felét az állandó lakhelyükön átalusszák. Még papírforma szerinti hovatartozásuk is két részre oszlik: az egyik állandó a másik ideiglenes. Idejük nagy részét Budapesten töltik, itt étkeznek, itt terhelik a közlekedést, itt alszanak, és még sok mindent felsorolhatnánk, azt is, hogy bizonyos mértékben budapesti illetőségűek, mert a munkásszállásukon ideiglenesen be vannak jelentve. Ezzel kapcsolatban több ingázót megkérdeztem. Kivétel nélkül mindenki odatartozónak érzi magát, ahol a családja él, illetve állandó lakhelyéhez. Ez talán azért érdekes, mert ugyanekkor Budapesten élő családokat is megkérdeztem, akik ideiglenes bejelentővel élnek itt, és ők budapesti illetőségűnek tartják magukat, pedig az állandó lakhelyük nekik is vidéken van. Arra a kérdésre, hogy szeretnek-e Budapesten dolgozni, és mint nagyváros, tetszik-e nekik, nagyon megoszlottak a válaszok. Volt, aki elmondta, hogy utálja Budapestet, azonnal itthagyná. Az illető szavából az tűnt ki, hogy nem is Budapestet utálja, hanem azt, hogy messze van a lakhelyétől. Megpróbáltam a városra terelni a beszélgetést és az után érdeklődni, hogy szeretne-e itt lakni családjával együtt. Határozott nemmel válaszolt. Ő, mint mondta, évek óta Pesten dolgozik, igaz, hogy nem egy helyen, de a munkásszállón, a munkahelyén és a Nyugatin kívül még sehol sem járt. Nem olyan gyermekeim vannak, mondta, akik Pestre valók volnának, mind elgázolná őket a villamos. Ez az a típusa a cigányoknak, amelyik a maga szűk világán kívül nem ismer biztonságosabb helyet, és ha egy másik világba kerül, úgy érzi magát, mint akinek tériszonya van, behunyja a szemét, nehogy leszédüljön. Ők már csak alkalmat vagy valami kis lehetőséget várnak, hogy véglegesen elszakadjanak Budapesttől. A fiatalság, amelyik még külön családot nem alapított, a családalapításnak semmi lehetőségét nem látja Budapesten. Részükre is csak kényszermegoldás az egész, talán az első idők érdekesek voltak számukra, de nem látják lehetőségét, hogy valaha is be tudnának kapcsolódni a fővárosi életbe, és már éppúgy nem rajonganak érte, mint az idősebbek. Ezek ahhoz a cigánymunkásréteghez tartoznak, akik jobb megélhetésüket a munkában látják, és ha már választani kell, akkor inkább a saját, megszokott környezetüket választják, mert származásuknál fogva éppúgy nem becsülik meg őket Budapesten, mint saját vidékükön. Mi napi tizenkét órát dolgozunk — mondta Dósa Jenő — azért, hogy minden szombat szabad legyen, minket minden reggel nyitott teherautóval visznek a munkahelyre, mert a cigányok munkásszállása annyira kiesik, hogy nem jön ki értünk a busz. Sokszor majd megfagyunk az autón, ha meg esőt kapunk, két napig is vizes rajtunk a ruha, mire megszárad. — És a többiek? — kérdeztem. 114