Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyes Zoltán: Barlanglakók 1973-ban
A szoba bútorzata valaha jobb időket láthatott.Kerevet,fotel,egy rekamiéhoz hasonló alkalmatosság, ágy és egy szekrény. Két villanyégő van az egész házban. Havi húsz forintot fizet villanyért. (Sz. l.-ék tőle vezették át a villnyt.) Rádió, televízió, elektromos gép nincs a házban. M. P. nyugodtan tekinthető analfabétának, hiszen csak a nyomtatott (újságbeli) nagybetűket ismeri, írni egyáltalán nem tud. Egy félresikerült élet, amelynek keretül csak pinceház jutott. Azt hiszem, hogy M. P.-ról ez lelkiisme- retfurdalás nélkülelmondható. Fiát nem ő akarta, férje soha nem volt, testi adottságai, betegsége miatt többre a múlt rendszerben nem is vihette. Ő is pinceházi lakos marad, addig, amíg ... Miért is kellene ideírnom, hogy meddig ...? * „Hozzá vagyok szokva a munkához, ahhoz, hogy mindig tegyek-vegyek valamit. Lehet, hogy megszökök, ha a nagyobbik lányomék beköltöztetnek bennünket E—be.” Ezt a két mondatot M. J. bácsi mondta, délelőtt tizenegy órakor az ágyból. A hetvenkét éves ember nyugdíjasán a termelőszövetkezet sertéstelepének az éjjeliőre, így hát nappal alszik. Elhanyagolt külsejű, négyhelyiséges pinceházban laknak ők is, a szoba bútorzata avítt, szegényes, a kanapé melletti két széken kisujjnyi vastag por van. Az udvaron három negyven-negyvenöt kilós süldő visít, s kilenc tyúk, meg egy kakas szaladgál. János bácsi hatvannyolc éves felesége pinceházban született. Ezt a pinceházat, a magukét 1928-ban negyven mázsa búzáért(lü) vették meg. A gazda huszonötször ment el a múltban summásnak egy-egy félévre a Dunántúlra. Három gyermeket neveltek. A legidősebb —fiú — Montrealban lakik, M. néni kimegy majd júniusban a nagyobbik fiúunoka esküvőjére, addig férje E-ben lesz a nagyobbik lányuknál, akinek rendőr a férje. A legkisebb gyerek férje a nyírbogáti állomásfőnök. Kétévente egyszer látogatja meg őket M. néni. „Nem tudok én már ott D—ben azon a sok vonaton keresztülugrálni, szaladozni” — mondja. A két öreg vagy negyven esztendeig minden megtakarított fillérjét arra fordította, hogy földet vegyen. „Mindig a földet gyarapítottuk, hat darab is volt, öt katasztrális holdat vittünk a téesz- be” — mondják. Az ő anyagi helyezetük — nem rossz! M. bácsi a téesznyugdíj mellett az utolsó két évben 723 éjszakán keresztül őrizte a szövetkezet süldőit, s a havi bére ezért 970 forint, meg a teljes háztáji. A rendőrvő szobát, konyhát, kamrát toldott kölcsönmentes e-i házához, hogy odaköltözzenek az öregek. Már háromszor fogadott teherautót, hogy bevigye őket a városba. Nem mozdulnak. Nem, pedig gyertyával világítanak esténként, s egyre jobban öregszenek, lassan-lassan még a házkörüli munkát sem bírják el. Van-e valaki, aki választ ad arra, hogy az öreg M.-ék miért nem költöznek el a pincéből a városi szoba-konyhába? Alig hiszem. Az ő uruk a megszokás, az egyszerű ember sokszor értelmetlen ragaszkodása. * Szóltam már e riportban arról, hogy F. L.-néval először egy idős néni házában találkoztam. V. L.-né volt a néni, metélte a nudlit, amíg beszélgettünk. Özvegy, negyvenegy éves fiával lakik a pinceházban. Ott született a fiú is, ő is. Két évvel ezelőtt vettek egy rádiót, egyéb villamossági gép nincs a kéthelyi- séges pinceházban, a bútorzat is szegényes, sőt elhanyagolt. A falon az egykori b-i kőedénygyár termékei, három tányér. Lehetnek vagy száz-százhúsz évesek. Mellettük rózsafűzér. V. néni ötszázhuszonnyolc forintos téesznyugdíjból él, időnként még a fiát is tartja, aki már régen dolgozott állandó jelleggel. Alkalmi munkákat vállal. „Ja, a L.! Hát kérem O-n, ahol sok a részeges ember, még egy olyan boroskorsó, mint ő, nincs másik. Nekem szokott tavasziban szőlőt kapálni, de előre elkéri a napszámot, s megissza a napi két liter bort. Lehetetlen egy ember. Ő sohse jön el a pinceházból!” — mondja a község egyik tekintélyes szőlősgazdája V. L.-ról. Egészen másképp beszél az édesanyja: „Á, nem iszik az én fiam! Nagyritkán egy-egy pohár sört. Pálinkát, bort, azt meg sohase!” Akit szeretünk, annak sok mindent megbocsájtunk. Bizonnyal ezt teszi özvegy V. L.-né is, amikor — hallomásból úgy tudom, elég gyakran — részegen megy haza a fia, akinek nincs állandó munkája, s negyvenegy éves kora ellenére nőtlen. Ki menne hozzá ...? Gondolom senki. Mint ahogy azt is ki lehet mondani, hogy ők sem költöznek el a pinceházból addig, amíg valaki — vagy valami — ki nem jelöl nekik egy másik házat. Nincs pénzük, nem is gyűjtenek. Maradnak a pinceházban, nem vágynak többre. * * 7* 99
