Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - Raffai Sarolta: Megbékélés (Novella)

ra a szálkahalmokat, s a lemezes, mezítelen csontlapocskáktól eliszonyodott. Csak állt ott, az egész este mocska fölött, tehetetlenül. Negyvenhárom éve alig észrevehetően suhant el, eddig súlytalannak tűnő, s most egyszerre kiszolgáltatott testére váratlanul rázuhanó, álnok terhe megdöntötte vigyázatosan őrzött, szálegyenes tartását. Az asztal szegélyébe kapaszkodott.

— Rosszul vagy? — ijedt meg az ember.

— Nehéz a levegő — mondta az asszony nagy önuralommal.

Markába gyűjtötte a szemetet, mint meggörbült partszakasz a folyó hordalékát, s úgy szórta a hulladékot váró vödör tág szájába, akárha tovaszakadt, könnyű éveit pöttyintgette volna belé, máris megtagadva külön-külön mindegyiket. Két kiürült tenyerét egymáshoz ütögette lassan, komótosan, leöblítette őket a mosdótálban, s ismét szellőztetni indult.

Jól tudta, minden mozdulatát szemmel kíséri az ember laposan, óvatosan — most azonban már nem tiltakozhatott —, s ő megbátorodva nyitotta szélesre az ajtót, s úgy hagyta, sarkig kitárva.

Szótlanul ment be a szobába azután. A szekrénykulcs nyikogásra bizonnyal elárulta, hogy ünneplős ruháját készíti elő. Kiteregette őket az ágyra, s közben teste erejét próbálgatta, hasát, derekát, hátgerincét. Egyenesen, hideg nyugalommal jött ki a sötétből, az ajtót, a dermesztőén hideg szoba ajtaját nyitva hagyta, s alaposan megrakta kint a tüzet még egyszer. De az udvari ajtót becsukta most már.

Az ember beharapott szájszéllel tűrt, valóban nem ellenkezett. Mégcsak a tömérdek, kínkeservvel fölhasogatott tuskó hűlt helyére se vetett rosszaló pillantást — a fahéjhulladékot széles ívben kerülte ki. Elővett egy csomag kártyát a konyhaszekrényből, s az asztalra dobta. S hogy az asszony továbbra is elmerülten figyelte a lángok játékát mozdulatlanul gurnyasztva a tűzhely előtt, megszólalt.

— Csak elmégy?

— El.

Az ember iménti helyére ült vissza, s várt.

— Egyedül? — köszörülte körbe torkát a kérdés, nehezen bicsaklott ki fogai közül, s vékonyra sikeredett nagyon.

— Egyedül.

Az ember tanácstalanul feszengett a széken.

— Ha olyan igen kívánkozol ... én is elmehetek.

Az asszony nem fordult feléje, s jelét nem adta, mintha meglepődött volna.

— Nincs már mitől féljek — mondta csöndesen

— Nem is azért...

Az asszony bólogatott.

— Nem hát. Hanem .. . mert Istenhöz tértél, ugye.

Az ember nehezen, szaggatottan lélegzett, s az asszony tűznek fordított arcában szorosan zárultak le a szemhéjak. Figyelte az emberében erővel visszafogott indulatot, a türelmet, az eddig soha nem tapasztaltat. S míg feltörni készülő könnyeit nyeldeste hangtalanul, nyelve hegyét újra megjáratta ínye foghíjain, s most már örökké üresen maradó réseken ... barlangokon? S valahogyan mégis mindössze ennyit érzett önmagából elveszettnek — végérvényesen elveszettnek. Minden egyéb csak veszendő. Holnapra, holnaputánra, hónapok múltával beköszöntő egyetlen, még ismeretlen napra halasztható.

— Ha semmi áron nem akarod, nem erőltetem —■ lágyult meg az ember hangja. — De a barátnédnak szólhattál volna ... hogy mégse légy egyedül.

Az asszony tartása elernyedt, szájaszéle még mosolyogni is tudott.

— Hagyjad csak rám, te András.

80