Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - Raffai Sarolta: Megbékélés (Novella)
Az ember megélénkült, reménykedve mondta: — De addig tán ... kártyázhatnánk. Messzi még az éjfél. Az asszony évődve fordult feléje. — S hogy milyen messzi... tán erről az óráról tudod? Az ember arca hegye kipirult. — Tudom. Az asszony szeme összeszűkült, de nem haraggal, csak éppen még egy jelre várt, bizonyságul. Figyelt. — Mert ez áll is, jár is. Mikor hogy akarja. Az ember igen-igen csöndesen mondta: — Beharangoznak időben. Karácsonykor? Odaérsz, ne félj. De ha annyira szeretnéd ... — No? — Veszek én új órát tenéked, Lidi. Ünnep után. Amint kinyit a bolt — erősködött. — Ne mondhassad ... — Hirtelen megdöccent a hangja, mintha hegynek futott volna, reménytelenül siklott vissza, tétován topogott, egyhelyben. — Te választasz, no. Amilyet szeretnél. Az asszony megint a lángok felé fordult, cicázó melegükben fürdött — de valahogyan alig érzékelte a tűz pajzán kodását. Hirtelen megmozdult. Mi lenne, ha a kamarából ... hiszen csak öt-hat lépés odáig ... mi lenne, ha kivinné a túrót? De mind egy szemig? Beszórná a tyúkoknak az ólba, reggel fölcsipegetnék .. . legalább azoknak lenne ünnepük. Legalább azoknak — egyszer. Utoljára még. Az ember? Az ember azért se szólna most már. Nem szól az már semmiért. S hogy fel akart állni, meglegyintette az ura békéltető hangja: — Te Lidi... te ... osszak-e hát? Az asszony megbillent, ijedten kapaszkodott a rozoga konyhaszékbe, s amint az urára vetett egy gyámoltalan pillantást, meglátta, s felismerte szemében a rémületet, a hirtelen fölfakadt, palástolhatatlan, igen nagy bajokra nyitó, őszinte rémületet. Igyekezett hát fürgén fölállni, s visszaülni az asztal végéhez. Megszánta az embert, s elnevette magát: — Majdnem fölborultam. Láttál már ilyet? Épp karácsony estén ... no, szép is lett volna! Mint egy szakajtó krumpli. Az ember már nem nézett rá, a szorosra markolt lapok széleit percegtette. — Lássuk azt a lapot, András — mondta az asszony. — Ha kártyázni szeretnél, akár itthon is maradhatok ... No! — biztatta a mozdulatlan embert régi, fiatal korában elveszített, tisztafényű mosolygásával. — No, osszál hát... osszál nekem is. S a durva, agyondolgozott, csupa-göcsört ujjak váratlan ügyesen dobálták-szórták két halomba a töredezett szélű, zsírosán fénylő lapokat. Négyet ide, négyet oda. Négyet ide, négyet oda, szabályos rendben, éppúgy, mint első közös, téli estéiken, valamikor igen-igen rég. 6 Forrás 81
