Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
ki magából. Élete: szenvedés, meg nem értés. A másik félszemmel mindig közönségére figyel, addig keresi a hatás titkát, míg megtalálja, a siker mindig vele marad.” De ahogyan tisztában van kellő helyen a distancia szükségességével, úgy ostorozza az elkésve érkező, s így hatásában megszürkült műveket. „Az évek óta várt Ariadné végre megérkezett, megkésve, talán el is késve: kissé sietett az idő azalatt...” — írja Richard Strauss operájáról. Debussyről írott nekrológjában pedig a kortárs zeneköltő immár befejezett életművét kellett amúgy frissiben interpretálnia. Bebizonyítja, hogy éppoly biztosan látja a legújabb irányzatok minden értékét, akár a klasszikus zene esetén. Azonnali értékelésével pedig jócskán megelőzi korát. „Meghalt 56 éves korában, talán idő előtt, mert fejlődőnek mutatkozott még későbbi, fáradtabb műveiben is, nemzedékének legkülönb, hatásában legtermékenyebb zenésze.” S á Debussy-zene titkának kulcsát adja kezünkbe, amikor így folytatja. „Megértésének útja három nagy akadályon vezet keresztül. Egyik a zene relatív fiatal kora, másik a német tradíció mai uralma, harmadik Debussynek a francia szellemmel való szoros kapcsolata...” Ahogyan a lehetséges támadások ellen megvédi, abban benne foglaltatik a „mesternek” kijáró tisztelet is. Debussy művészetének elemeit vizsgálva elismeri, hogy metodikája támadható azok részéről, akik csak az olasz-német melódialehetőségeket ismerik el. Homofóniája is lehet dilettán- sos azoknak, akik nem gondolják végig, hogy minden mester „egyben-egyben kevesebbet »tud« elődeinél, mert másban többet tud”. S ha kritikusai belátnák, hogy kifejezőeszközeihezalkalmatlanatematikus munka, nem is kérnék azt számon Debussytől. Mert mi a legfontosabb a művészetekben, így a zenében is, teszi fel a kérdést Kodály. Az, hogy „meg tudta-e csinálni, amit akart?” — válaszolja is meg. „Egy-egy hangulatot megrögzíteni, precíz, szuggesztív képben, vagy egy érzés fejlődését követni, a lélek hullámzásának vonalát megfogni, eztakarta és tudta” Debussy. És valami mást is akart, Kodály szerint ez legfőbb értéke: lerázni a német zene hegemóniáját, ahogyan a középkorban a latin nyelv egyeduralmát lassanként kikezdték az egymás után megszólaló nemzeti irodalmak. E bátor állásfoglalás mutatja meg, merre kellene fejlődnie a korabeli magyar zenének. S hogy Kodály nem babérokra törekszik, azt világosan mutatja, hogy a Debussyt megelőző hasonló kísérletezők sorában Berlioz mellé Liszt Ferencet állítja az úttörők közé. Végül az őt ért támadások rokon jegyeinek felvillantásával fejezi be a Debussy-probléma tárgyalását: „Aki ennyire a maga útján jár, nem egyhamar talál tetszésre és lehet, hogy Debussy zenéje még soká vagy mindig a keveseké lesz. De hatása már ma általános és jótékony. Lehet, hogy kevesebb kész értéket hagyott hátra, mint ösztönzést. Talán minden művénél több és nagyobb: nevelő hatása.” S nem véletlen, hogy a különböző nézetek ütközőpontjába került, vitás Debussy- zenét a konzervatív magyar zeneprogram sokáig elhanyagolta. Ezt szomorú iróniával még tudomásul is veszi Kodály. „Hogy Debussy munkái csak pár éve kezdenek feltünedezni hangversenyeinken, az nem csoda, tekintve, hogy a nyugati fejlődés után csak tisztes távolságban ügethetünk.” Majd a filharmonikusok műsorpolitikáját kritizálva indulatosan hozzáteszi: „de hogy az orosz iskola emberöltő előtti fellendülése is majdcsak olyan ismeretlen nálunk, az már sok év mulasztása. Pedig bizonyos, hogy ösztönzően hatott volna a maguk nyelvét kereső magyar zeneszerzőkre és lassan kialakuló közönségünkre egy Rimszkij friss népi levegője... barbár eredetisége és kulturált színérzéke.” S igen jellemző a Kodály-zenekritika rendkívüli tömörségére, hogy képes egyetlen rövid beszámolóban felhívni a figyelmet Ravel Debussyből való kiindulására és a mester egyben-másban való túlhaladására, valamint a Csajkovszkij-művészet komponenseinek megvilágítására, Kodály szavaival „az oroszosán eredeti” és a „nemzetközi szalonszentimentalizmus” keveredése. 48
