Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
szimfóniái költeménye kapcsán : „A darab címének nem sok köze van a tartalmához: Strauss például Tod und Verklárung-nak nevezett el egy sokban rokon zeneművet. Talán pedagógiai célzattal, azt is ma tűzték műsorra a filharmonikusok.” Más helyütt pedig a korával együttlélegző, a történelmi-társadalmi változásokat figyelemmel kísérő alkotó bújik elő a sorok mögül. Az Operaház 1918. november 10-i Álarcosbál felújításának meleg fogadtatását a „darab fejedelembuktató aktualitásában” látja. Ezzel tulajdonképpen pozitív előjelzését adja a Károly lemondását követő őszirózsás forradalomnak. Zenebírálatai egy hivatottan és belülről elemző zenetudós-kritikus megnyilvánulásai, aki az Operaház és koncerttermek referenseként minduntalan a hazai kezdeményezések értékére hívja fel a figyelmet, s aki zenei függőségünk lezárására, zenei provincializmusunk meghaladására serkenti kora zeneszerzőit, és igyekszik ehhez értő közönséget is nevelni. E törekvés ismeretében nem véletlen tehát, hogy számára Bartók művei testesítették meg az új magyar zene eszményét, s Debussyről írta legbeleérzőbb elemzéseit, példaként állítva őt arra, hogy egy nemzet hogyan rázhatja le a német zenehegemónia bilincseit. 1. Kritikáiból nemcsak a megelőző korok hazai és európai zeneszerzőinek kodályi értékelését kísérhetjük nyomon, hanem a kortársi zenére való reagálásait is. Egyaránt otthonosan mozog a klasszikus zenében és a modernista irányzatok különböző előjelű próbálkozásai között. Kialakult következetes véleménnyel van képviselőikről, és sohasem hatja meg a közönségsiker: higgadtan helyére teszi a művet és alkotóját, miután ízekre boncolta. Dohnányi Ernő előadóestjét veszi ürügyül ahhoz, hogy Liszt Ferenc „emberi és zenészi sokoldalúságáról” képet adjon. Maradandóan elemzi Lisztben a szalonok arszlánját, a világjáró életművészt, de a bensőséget kereső, misztikus víziókat szövő poétát, s immár legendává lett zongoraművészetét egyaránt. S bár kihangsúlyozza, hogy „a Liszt-zongoraművek egyéb értékük mellett és fölött elsőbben is jó szerepek”, de hozzáfűzi figyelmeztetőül, „igaz, az ő hatalmas tíz ujjára formálódtak”. S amíg némely kritikusok — nemcsak a zenében — szinte kérkedve hirdetik, hogy nincs feltétlenül szükség distanciára a megértéshez, addig Kodály őszintén bevallja, egyes problematikus művészek valódi értékeléséhez igenis kell az időbeli távlat. „Valamikor Beethovennel mérték össze Meyerbeert. Később a túlságos dicsőítés túlságos becsmérlést váltott ki. Ma már talán elég messze vagyunk tőle, hogy problémája megértéséhez közelebb juthassunk.” Nem védeni akarja Meyerbeert, hanem megfelelő polcra helyezni. Emiatt elemzi oly hosszan a „németségbe zárkózott Weber” Meyerbeer elleni haragjának okait. Weber legfőbb kifogása, hogy Meyerbeer Olaszországban olasz operákkal próbálkozott, Franciaországban francia operákkal. Mi sem természetesebb ennél, mondja Kodály, hiszen „Meyerbeer talán az utolsó, ki a régi nagy internacionális zenészek fejlődése útján végigment”. De hozzáteszi: Händel, Gluck és Mozart sem képzelhetők el a maguk olasz korszaka és (a két utóbbi) erős francia hatás nélkül, mint ahogyan Bach, Haydn és Beethoven is több különböző zenekultúra keresztezésén állnak. Csakhogy a hasonló fejlődésirány még nem egyenlő az azonos értékrenddel. Mivel Meyerbeer a sokféle idegen hatást nem tudta egyetlen hatalmas homogén egységbe olvasztani, mint azok, kiknek az útján járt. „Ezeket az idegen hatás megnövesztette, Meyerbeert eklektikussá tette. Beethovennel való szembeállítása meg éppen két ellentétes művésztípust világít meg jól: a vates és a histrio típusát. Egyik megszállottságában a világgal nem törődve küszködik, hogy daimonionjasugalmazását mennél tisztábban vesse 47
