Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
összegzi a századeleji magyar zenei élet kor- és kórképét Kodály. De nem elégszik meg a diagnózis felállításával, lázasan keresi a megoldást is. „A magyar tömegeket közelebb kell hozni a magasabb művészi zenéhez, ennek kizárólagos hívei pedig nem élhetnek itt elefántcsonttoronyban: tudomásul kell venniök, hogy van külön magyar zenei hagyomány, annak termékei éppoly tökéletesek a maguk nemében, éppoly tiszta és magas művészetet jelentenek, mint a nyugati nagy zeneirodalmak.” Annál is inkább, mivel e zenekultúrák is népzenéből fejlődve — több évszázaddal ezelőtt — alakították ki önálló zenestílusukat, s e hosszan tartó folyamat során a műzenébe szinte észrevétlenül szívódott fel a népzene. Nyilvánvaló tehát, hogy számunkra az önálló nemzeti zenestílus alapját és magyarságát a magyar falu őrizte meg legtisztábban. Erről az alapról kiindulva lehet csak újjáteremteni zeneéletünket, vallja Kodály. Mindezek ismeretében nem tűnik merésznek a gondolat továbbvezetése és summázata ilyeténképpen: „Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek ... Minden nemzet azt tekinti klasz- szikus művészetének, amely legtöbbet fejez ki a nemzet leikéből, a legtökéletesebb formában. Kik a mi zenei klasszikusaink? Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, tömörebb, ércnél maradandóbb formában. A magyar népdal a par excellence magyar klasszikus zene.” Ezek után érthető, hogy mindenkivel szemben megvédi a népdalt, legyen az akár Babits és Schöpflin, akik a háborús népdalfüzetek kapcsán az ősi népköltészet félművelt költészetté való átalakulásáról és elhalásáról nyilatkoznak. Kodály szenvedélyes népdalszeretetére igen jellemző érvelése is, amikor arról beszél, hogy e füzetek nem arra valók, hogy egész népköltészet vagy akár a katonadal mai állapotára következtessünk belőlük. Hiszen „ha a háború alig termékenyítené'meg a népköltészetet, az sem bizonyítaná haldoklását, hiszen a szabadságharc is alig hagyott valami nyomot, pedig közelebb állt a nép leikéhez, mint a világháború. Azonkívül a katonadal csak egyik ága a népköltészetnek, ha el is sorvad, még egészséges maradhat a törzs.” Minden zenével kapcsolatos (akár prózai) megnyilvánulásának összefoglaló jellegét, egyetemességét az biztosítja, hogy noha a magyar zenei élet nemzeti vonásainak kiemeléséért küzd, tisztában van azzal, hogy nem szabad csukott szemmel elmennünk más népek már elért eredményei mellett. „Magunkévá kell tennünk a nyugat-európai zenei hagyomány minden értékét” — mondja, mivel „csak az európai és magyar hagyomány egybeolvasztása hozhat létre olyan eredményt, amely a magyarság számára is jelent valamit”. És itt kell felhívnunk a figyelmet zenei törekvései és bíráló szempontjai azonosságára, mint ahogyan a zenéjére jellemző szűkszavúság, csak a legszükségesebbre szorítkozó „sűrítettség” is szinkronban van zenebírálatai stílusával. Mert kritikáinak nevelő szándéka stiláris is egyben! A világháborús évek nagy papírhiányában sokszor pár sorban kényszerült elemezni szerzőt, művet, előadót és közönséget. Emiatt — különösen a Pesti Napló-beli kritikainak stílusa rendkívül világos és tömör, következetesen racionális, egy-egy szavának példátlan bíráló vagy támogató súlya van. Igen eredeti ítéleteivel hihetetlen bátorsággal ostoroz, ha kell, és dícsér, ha jó ügyet kíván szolgálni. A lírai szárnyalást csak nagyon ritkán engedheti meg magának, akkor is csupán egy-egy mellékmondat erejéig, mint például egy Franck-hegedűszonáta sajátos költészetét hűen visszaadó Waldbauer—Kerpely vonósnégyes játékáról szólva: „mint ezüsthattyú kékelő esti vizeken, úgy száll a hegedű hangja zongorazsongás fölött”. Stílusának tömörségére, csattanó ítéleteire igen jellemző egy ünnepi hangverseny keretében Lhevinne által előadott s zajosan megtapsolt Rubinstein d-moll koncertjének egymondatos elintézése: „A virtuóz kitűnő, a műről hétköznap i$ szívesen lemondunk.” Máshol finom iróniával ítéli el az utánérzéseket, például Zádor Ernő Bánk bán című 46
