Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Rácz-Székely Győző: A zenekritikus Kodály
RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ A zenekritikus Kodály Kodály Zoltán szerteágazó életművében végső fokon minden megnyilatkozás közös célt szolgált: a magyar zenei élet teljes megújítását. Ezt a célt tartotta szem előtt zeneszerzőként és népdalgyűjtőként, tanárként és kritikusként egyaránt. Zenekritikusi tevékenysége életművének szerves része, s munkásságának viszonylag korai szakaszából való. 1917 novemberében a Nyugat munkatársaként kezdi hivatalos zenereferensi működését, s bár 1918 nyarán megválik a folyóirattól, a zenebírálatot folytatja 1918 októberétől 1919 áprilisáig a Pesti Napló „Színház, művészet” rovatában. Hogyan illeszkedik bele e tevékenysége akkoriban folytatott munkájába? Mindenképpen harmonikusan. A Zeneakadémia tanáraként zeneelméletet és zeneszerzést tanít, számos népdalgyűjtőúton vesz részt egyedül és Bartókkal közösen, zenét ír Móricz Pacsirtaszójához, elkészül a Magyar rondóval és a Kádár Istvánnal, megzenésíti Ady két versét, az Ádám, hol vágyót és a Sappho szerelmes énekét, s befejezi a II. vonósnégyesét. Közben 1919 februárja és augusztusa között a főiskolává átszervezett Zeneakadémia aligazgatójaként a magyar zenei élet aktív irányítói közé lép elő. így forrhat már akkor szerves egésszé munkásságában művészet, tudomány és pedagógia egyetlen törekvésirányba: Magyarország zenei életének fellendítése felé. Mire vállalkozott kritikusként, milyen mércét állított önmaga és kora elé ? Szinte a lehetetlennel birkózott. Abból a keserű felismerésből indult ki, hogy „a zenei közízlés nálunk szomorúan alacsony fokon áll. De nem a népé!". S azt a nemes feladatot tűzte ki célul, amit később úgy fogalmazott meg: „minden teendőnk egyetlen szóban foglalható össze: nevelés”. Erre a nevelésre égető szükség is volt. Hiszen éppen Kodály hírlapi cikkeiből áll össze legszomorúbban és legigazabban a korabeli magyar zenei élet képe. Magyarország 1867 óta a német zeneélet provinciája, s zenetörténetünk fejlődése — akár a politikai — valószínűtlenségek sorozata, minden törvényszerűséget cáfoló. Ezt csak súlyosbította a korán jött Zeneakadémia — odavaló növendékek nélkül, a korán jött Opera —, amelyet „nem a nemzet kívánsága hívott életre, hanem a vékony előkelő réteg fényűzési vágya”. S a német zene hegemóniáját volt hivatott biztosítani az a német zenészkolónia is, amelyet „a magyar zenei ugar feltörésére” telepítettek hazánkba, a Zeneakadémia élére. Kevés kivétellel meg sem tanultak magyarul, élték zárt szigetéletüket, s így európai látószögük, nagy kultúrájuk és minden jószándékuk ellenére — ha volt — figyelmen kívül hagyták a magyar sajátosságokat. Még a hozzánk legközelebb jutó Herzfeld Viktor sem ismerkedett meg a város mellett a magyar faluval és a benne rejlő erőforrásokkal, hogy zenei fejlődésünket segítette volna, írja a róla emlékező nekrológban Kodály. Mindezek következménye a magyar lélektől teljesen idegen Wagner-zene kultusza, a másik oldalon pedig a zenei közművelődés teljes elhanyagolása, s mellette dilettáns művi beavatkozás eredményeként a csárdáskultusz. „Tátongó szakadék támadt a maroknyi elit és a nemzet többsége közt zeneileg is” — 45
