Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Nagy Czirok László: Csokonai- és Petőfi-emlékek a Kiskunságban
Másnap Húsvét következett, Csokonai emelt kezet A mindenségnek Urához, És mikor azt elvégezte, A prédikálást így kezdte: Meg kell halnom, úgy szomjazom, De nincs, aki innom hozzon! Erre a nép mind elámult, Mi történik, azért bámult, , A pap is megbotránkozott, Hogy olyankor megszomjazott. Folytató kis szünet után: — így szólt Krisztus a keresztfán! A hív nép, mely gyűlt rakásra, Úgy bámult, mint Messiásra ... Papi szolgálatának befejezése után a Kardos családdal és a pappal kocsin felkeresték Dallos erdészt. Az ifjak egymás nyakába borultak. A találkozás vége hamarosan esküvő lett, ott künn az erdők mélyén. Csokonai vállalta a vőfélységet. Minden tál ételre verset Mondott szépet, rövideset. Később ki lettek nyomtatva, Sok vőfély meg is tanulta. Majd le is másolgatták, toldozták, foltozták, rontottak rajta, de elterjedtek az egész országban. Egyes gondolatokról és verssorokról itt-ott fel lehet ismerni bennük Csokonai szellemét. Hanem most már Csokonait, Ha kiszolgálta a lagzit, Végbúcsút mondott a papnak, Azt bocsássuk most már útnak, Hogy ne legyen semmi hiány, Dallos az ipa kocsiján Elvitte Dunafóldvárig, Vagyis az öreg Dunáig. Magával vitte nejét is, Hogy lásson meg más megyét is, Ott borultak a költőre, Sírással váltak meg tőle. Most, mint akit balsors üt-csap, Eltűnt, mint a búcsúzó nap, Melynek éltető súgóra Visszalövell minden tájra. Olyan volt Csokonai, Most is becsesek versei. Elég bizonyság van arra, Bronz vasból készült a szobra. Utas, megláthasd, ha mégy be Debreceni temetőbe. 140
