Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Körber Tivadar: Bartók Béla a költészetben
vers téves vagy legalábbis félrevezető megállapításai a versolvasók százezreinek felfogását, a zeneszerzőről alkotott képét befolyásolhatják vagy vezethetik esetleg teljesen félre. Mindezt azzal a meggyőződéssel írom le, hogy nincs még egy műfaj, mely a zene lényegét a maga eszközeivel hívebben visszaadhatná, mint éppen a költészet. Ha bírálok, éppen az elszalasztott lehetőségek miatt teszem. Feltűnő, hogy a versek többsége mondanivalójának közlési módjában sokkal konzervatívabb, így stílusában is inadekvát Bartók zenéjével. (Pl. Jobbágy Károly: Concerto, Somlyó György: A Csodálatos Mandarin ...) Jó példa ezzel szemben Jankovich Ferenc Bartók-verse, mely alcímében a Gyermekeknek sorozatot jelölte meg, mint az inspiráció forrását. Ismeretes, hogy jelentős művei közül éppen ebben a sorozatban fogalmaz Bartók a leghagyományosabban, legkevésbé a XX. század nyelvén. A versek játékos-komoly hangja, népmeséi asszociációi itt tehát valóban egybevágnak a zenei nyelv stiláris jellegzetességeivel. At is léptem ezzel vizsgálódásom következő területére, amikor a költők nem a zeneszerzőről vagy a zenéről írnak, hanem a zene hatása alatt a zenei mondanivaló költői újrafogalmazására vállalkoznak. Olykor a címek is utalnak erre, a már említetteken kívül pl. Rába György: Az éjszaka zenéje, Képes Géza: Bartók (V. vonósnégyes), Jánosy István: Concerto, Devecseri Gábor: Döngő nagy léptekkel (Bartók Béla II. zongoraversenyének hallgatásakor) stb. Egyik klasszikus példája ennek az alkotói találkozásnak József Attila: Medvetánc című verse. Az inspiráció a címadásból is világos, de más forrásból is tudjuk, hogy Bartók zongoradarabjának hatása alatt írta a költő. A kettő közötti szellemi rokonság is nyilvánvaló (tudjuk egyébként, hogy József Attila tanulmányt készült írni Bartókról), a vers azonban szuverén költői alkotás, a zenemű ismerete nélkül is teljes művészi élményt nyújt. Sőt megkockáztatom annak kijelentését, hogy egy kissé fölébe is nő Bartók kis karakterdarabjának. (Ezt a mondanivalót Bartók később nagyobb művek sorában sokkal jelentősebben fogalmazta meg, zenei eszközeit is későbbi opuszokban teljesítette ki. Pedagógiai célból azonban a két mű egymás mellé állítása igen szemléletes lehet, mondjuk egy ifjúsági hangverseny keretei között, mivel a vers és a zene egymást jól kiegészíti, hatásában erősíti.) Mai költőink közül Juhász Ferenc oldotta meg legteljesebben a zenei mondanivaló újraköltésének feladatát. „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából” című művében a Cantata Profana tartalmát bontja ki hatalmas poémává. Nem egyszerű átköltésről, újrafogalmazásról van szó. A Cantata időtlen és személytelen világát — a mitikus kiindulás, sőt szövegidézetek megtartása mellett — személyes vallomássá fordítja át: ő. Juhász Ferenc az a szarvassá vált fiú (Bartóknál még kilenc csodaszarvasról volt szó!), aki nem tér vissza szülője hívó szavára. Ezzel együtt a költői mondanivaló sajátos metamorfózisának is tanúi lehetünk. Bartóknál a szarvassá változás, az emberi lét korlátáitól való szabadulás végső feloldást, katarzist hoz (nem belemagyarázás, a zene apoteózisszerű kicsengése mondja!). Juhász ugyanebben a visszatérés lehetetlenségének végzetszerű tragikumát éli át, melyre csak a halál hoz megoldást: Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek, édesanyám... akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám. 43
