Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Körber Tivadar: Bartók Béla a költészetben

vénről, mint mondjuk Heinrich Schützről, akinek zenéjében ott feszül a kor háborúktól és nyomorúságtól sanyargatott emberének minden szenvedése, a felhalmozódott feszültségek hatása. Vagy, hogy XX. századi példákat említsek, a „rettenet kimondása” a német expresszionistákra és ebből kiindulva Arnold Schön- bergre legalább annyira jellemző — ha ugyan nem még jellemzőbb —, mint Bartókra. Illyés Gyula egy prózai írásában sokkal meggyőzőbben írja le, hogyan és miért lett Bartók híve ő, akit a karvezető tanár már az első próbán kiállított a kórusból. Amit ott ír — őszinte és tiszta vallomás. Verse azonban többre vállalkozott: Bartók zenéjének értelmezésére, s ez tévútra vezette.

A portréversek közül magasan kiemelkedik Nagy László: Bartók és a ragadozók című költeménye. Idézem néhány sorát:

Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de talákozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal.

Akár mottóként idézhettem volna ezeket a hallatlanul pontos, kristályosán tiszta mondatokat. Van Nagy László írásának néhány közös gondolata Illyésével; a párhuzam kedvéért állítsuk ezeket egymás mellé:

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe;

anyánk a halott — a búcsúzót ne Zerkovicz zengje ...

— írja Illyés. Látszólag objektívebb, igazságában mégis mélyebb és éppen ezért költőibb Nagy László néhány sora:

századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik.

E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le.

Akadnak versek, melyek alapjában véve semmit sem mondanak Bartókról, legfeljebb közhelyeket, mint például Csukás István Bartók című verse:

Az eszméletünknek világító véglet, a világgá kapaszkodó magány.

Állunk előtte lehajtott fejjel, szigorú szíve meg kell, hogy áldjon.

Csontos újjá kopog koponyánkon.

Bóka László verse egyetlen nagy mondatban az egész kort fel akarja idézni Einsteintől Hitlerig, „tűzköpő germán Berták”-tól a gázkamrákig mindent, amivel Bartók valamilyen módon kapcsolatba került, hogy azután ilyen semmitmondó sorokba konkludáljon:

Kozmikus metronómot hallani: néptől a szívig, a szívtől a népig.

Azt várom-e tehát a költőktől, hogy zeneesztétikai tételeket zenetudósi pontossággal szedjenek versbe? A legkevésbé sem, sőt éppen ennek a buktatóit próbálom példákkal bizonyítani. Verseket azonban sokkal többen olvasnak nálunk, mint ahányan „komoly” zenét hallgatnak, s egy-egy híres és önmagában szuggesztív

42