Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Solymos Ede: A dunai „malmok kora” Baján
„megtacsolták" akarót, beakasztották az állába. A karóveréshez 14 ember kellett. A horgony ledobása egyszerűbb volt, dereglyével a megfelelő helyre vitték, és a vízbe dobták. Ha nem kapasztkodott jól meg, akkor a malom „leszáll”. De ha a macska nem csúszik, hanem ugrik, akkora malom kiszakadt, s ha nem tudják időben megfogni, akkor kiveri a mögötte állókat is. A kiszakadt malmot „felbugarázzák" a helyére, hosszú kötéllel egy parti fához kötik, aztán száraztekerővei felvontatják. A MOLNÁRÉLET Az őrletők 60 — 70 km-es körzetből jöttek Bajára a dunai malmokba. A mostani gázgyár mellett volt a „malomrév”, ide álltak a zsákokkal teli kocsik, ide jöttek a molnárdereglyék is minden reggel. A malomban a szolgálat 24 órás volt. Egyszerre egy legény és egy inas dolgozott bent. A munka természetéből következett, hogy azért pihenésre is volt idő, ha egyszer felöntötték a garatot. Minden hajnalban jött a gazda ellenőrizni a munkát. Útközben találkozott a váltásra igyekvő legénnyel is. Az inas a gazdánál lakott, vele jött. A partra érve a szolgálatban levő inas a kis ladikkal jött ki értük. A gazda ellenőrizte a munkát, az őrlést, aztán megrakták a dereglyét a kész liszttel, s megindultak a Sugovicába. A megrakott dereglyét partról vontatták, s abba 30 — 40 mázsa is belefért. A kormánynál ilyenkor a gazda állt, a legények vontattak. A jobb módú parasztok, akik egész kocsirakomány búzát hoztak, ragaszkodtak hozzá, hogy saját lisztjüket kapják vissza. Legszívesebben megvárták az őrletést. A molnárok sem bánták, mert az őrlető a tarisznyában hozta a szalonnát, tejfelt, túrót, kolbászt, a bort; a molnárok adták a halat és a lisztet, így aztán két három napig eszegettek, iszogattak a malomban. A molnárok ugyanis mind halásztak is, ki engedéllyel, ki engedély nélkül. A leggyakoribb volt, hogy a malom faránál leeresztették a fenékhorgot, amire csuszát tettek csaléteknek vagy gilisztát. Akkoriban még „Dunavirág" is volt — hasonló a Tiszavirághoz —, júniusban ezrével lepte el a vizet. Egész ladikot tele szedtek vele, s míg csak tartott, ezzel horgásztak. A malom faráról dobóhálózni is lehetett. Mivel ott kevés a hely, az eldobásnak különös módját alakították ki. Míg partról, ladikból széles ívben kanyarodva vetették el a hálót, a molnár megállt a malom farán, a dobót elkezdte le-fel mozgatni. Ettől az ólmosin lendületbe jött, egyre jobban szétnyílt, összecsapódott. Végül, mikor már egészen szétterült, ráejtették a vízre. A malom mögött mindig volt hal, hisz a behulló szemét mindig tartalmazott csemegét. Lisztje is volt a molnárnak. Egyrészt kivette a hivatalos vámot, másrészt maradt a „mugyi”, ezen osztozkodtak a legények és a gazdák. Az őrléshez ugyanis vizezni kellett a gabonát, hogy szép fehér lisztje legyen. Víz pedig volt bőven. A köves malmokban zsákszámra ment az őrlés, a hengeres malomban kilóra. Akár így, akár úgy mérték, a víz csak szaporított. Ment az őrlés egész nyáron, egész ősszel. Novemberben azonban már vigyázni kellett. Ha Erzsébet-napkor (nov. 19.) „megtermett a jég", vagyis a Duna északról jeget hozott, 5 napon belül a malmot ki kellett kötni. De ha még jó idő volt, 23-án, Kelemennapkor a molnár kiállt a „vízjáróra" — a ház- és völgyhajót összekötő hídra —, s ha pipája füstjét a szél lefelé vitte, akkor másnap kikötötték a malmot, mert 8 napön belül beállt a jég. Hosszú és kemény telet jelentett, ha Katalinkor beállt a Duna. A malom „kikötése" nagy munka volt. Jött a „cukk”, a 12 emberből álló banda, vezetőjükkel, a „kaparással”. Fütyültek, bevitték őket a malomba. Előbb a palamárkötelet kivitték a partra, s a malmot egy fához kötötték vele. A horgonyláncot leoldották, ladikra szedték, és a horgony fölé húzták magukat. Megpróbálták a macskát felszakítani. Előbb a „kecskelábbaI" feszítgették a láncot szemenként, s ha így nem ment, a céh tekerőjét kérték kölcsön, ha semmikép sem boldogultak, elvágták a láncot és egy nagy fenyő cölöpöt kötöttek a végére. Ott volt tavaszig, akkor rákötötték a malmot újra. A karón álló malom láncát könnyű volt kiakasztani, csak felfelé kellett evezni vele. A kötélre vett malom a partra szállt. Aztán „ráfogott a cukk”, hogy bevontassa a telelőbe. Elől egymaga „vezeti" a kötelet a kaparás, s utána kettesével a „hajdúk". A vontató kötél, az „öreg szál” „cságattyúra” járt (ez egy csiga és kisebb kötél, mellyel az „öreget" vagy közelebb vonják, vagy távolabb eresztik 88
