Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Sávolt Béla fordításai: Ukrán népmesék
— Minek jöttetek, verekedni vagy békülni? — Ha kedved van, verekedjünk! — válaszolják. Elsőnek Tölgytépő állt ki, de az öreg meg úgy elkapta a Tölgytépőt, hogy meg is ölte mindjárt, még a fejét is póznára tűzte. Ekkor az állt ki, akinek olyan hosszú volt a bajusza. Öt is úgy elkapta az öreg, hogy mindjárt meg is ölte, az ő fejét is póznára tűzte. Utolsónak Ivaskó állt ki verekedni. De alighogy összeakaszkodik az apóval, az egyszerre felhördül és így szól: — Ha már legyőztél, neked adom minden jószágom, vedd feleségül a lányom, és ha még valamire szükséged lenne, nesze itt ez a tojás, csak annyit mondj, hogy „Tojáskám kelj ki", aztán ki is pottyan belőle minden, amire szükséged van. El is fogadta a tojást a legény — aki medvefüllel született —, feleségül vette a leányzót, az apó meg nemsokára meghót. A fiatalok kettesben maradtak, éltek, éldegéltek s szépen gyarapodtak. KARMALjUK* ÉS A KEGYETLEN FÖLDESÚR Élt egyszer egy földesúr, a jámbornál jámborabb, a csendesnél csendesebb, a nyájasnál nyájasabb. Olyan behízelgő, sóhajtozó, hajongó volt, a muzsikjai mégis jobban féltek tőle, mint a kegyetlen tűztől; jobban, mint a kolerától vagy a pusztító dögvésztől. Elég volt elkésni valamelyik szerencsétlennek a munkájával, máris biztosra vehette, küldi a földesúr az intézőjét, az meg elviszi jószágának negyedét; s ha másodszor késett a szerencsétlen, a felét; de ha ekkor se fogadott szót, mindenét elvitték házából. Hogy ellenkezzék valaki, attól mentse még az Isten! Hej, mennyit szenvedtek tőle az emberek, mennyi véres könnyet hullattak miatta, mennyi szerencsétlen árva maradt, kiknek az éhezéstől meg a nyomorúságtól költözött másvilágra az anyja. Úgy esett egyszer, hogy elment a földesúr a templomba. Meggyónt, s indult hazafelé. Az erdőben járt, amikor hallja ám, hogy valaki kiabál mögötte. Hátranéz, látja, szalad utána a sekrestyés, s integet, hogy várja meg. Megállította lovait, az meg rákezdi; így, meg úgy, a pópa bátyuskának el tetszett felejteni, milyen vétkeket gyónt is meg neki, kegyelmességed. Azért küldött, kérdezzem meg a nagyságos úrtól, hiszen neki tudnia kell, milyen vétkeit imádkozza le kegyelmességednek. Mondja is szívesen a földesúr: — Meggyóntam, hogy a mi Urunk bocsássa meg az én vétkeimet, mert én valamelyik megszentelt pénteken megszegtem a böjtöt, meg egyszer, véletlen, a kismacskámnak a farkát is odacsuktam, mindennek tetejébe még a kocsisra is szitkozódó szót ejtett a szám ... — Szóval — mondja a sekrestyés — ez az egész, nagyságos úr? — Ez — válaszolt a földesúr. — Ejnye, ejnye — így a sekrestyés — hiszen kegyelmességed megfeledkezett még egy ici-pici vétkéről —: a gazdagságáról, amit árvák könnyéből harácsolt össze magának. Hirtelen ledobja magáról a sekrestyésruhát, a földesúr pedig ahogy látja, hogy maga Karmaijuk áll előtte, egyszeribe felkiált. Karmaijuk ekkor megfog egy topolyafát, lehajlítja — szörnyű ereje volt —, aztán egykettőre hurkot vet a földesúr nyakába, és azt mondja: — No, akkor induljon, kegyelmességed, a mennyekbe, ott aztán bocsánatot nyerhet minden vétkére! — Ezzel elengedte a topolyát. Csak a szél süvöltött aztán a fák között. SÁVOLT BÉLA FORDÍTÁSAI *Karmaljuk Nyugat-Ukrajna betyárlegendáinak főhőse, aki a gazdagokat megbüntette, a szegényeket gyámolította. 59
