Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Sávolt Béla fordításai: Ukrán népmesék
Azt mondja egyszer neki a rák: — Indulj, apó, kérd meg nekem a cár leányát! — Már hogyan kérném, hiszen rák vagy? — Menj csak — feleli —, kérd meg! El is ment az öreg a cárhoz. — Add hozzá a lányodat — mondja — a rákomhoz! — Már hogy miféle rákhoz? — Hát így, meg úgy, egy közönséges rákhoz. — Már hogy adnám hozzá — feleli a cár —, ha egyszer rák? De jól van no, mond meg a rákodnak, amint olyan szolgái lesznek, mint nekem, meg olyan palotája, mint nekem, aztán a palotájától olyan híd vezet az enyémhez, amelyiknek egyik pallója ezüst, a másik arany, az egyik pillére arany, a másik ezüst, egyik szöge ezüst, a másik arany, s mikor jön azon a hídon, alatta kertek virágoznak, s mikor visszamegy, már megértek a gyümölcsök — akkor hozzáadom a lányom. Hazamegy az apó, elsorolja mindezt a ráknak. — Miért ne — szól a rák —, ez aztán nem sok. Reggel, ahogy felébred, meg is ijed az öreg. Az ágya, a palotája még talán gazdagabb a cárénál. Beül a hintóba, a rákot is maga mellé veszi; mennek a hídon — két oldalt olyan, de olyan kertek pompáznak!... Mit tehetett a cár leánya? Férjhez kellett mennie a rákhoz. Megesküdtek. A rák nappal a kemencezugban élt, de éjszakára olyan deli legénnyé vált... ! Kileste egyszer a rákné, hogy hová dugja a páncélját, aztán fogta és elégette. Felébred reggel a férje, keresi a páncélt — micsoda szerencsétlenség! —, nem találja. — No — mondja —, ha nem győzted kivárni, míg elmúlik a varázslat, nem is látsz egyhamar. Fogd ezeket a vascipellöket, mire elszaggatod, talán visszatérek. így szólt és elment. Élt, éldegélt a felesége, s már el is felejtette a férjét. De egyszer látja ám, nyűvődnek már a papucsok, s hazatért az ura. Ezután egyéb dolguk sem volt, boldogan éltek, míg meg nem haltak. MEDVEFÜLŰ IVASKO Kapták magukat egyszer az asszonyok, elmentek az erdőbe gombát szedni. Ahogy jártak, keltek, az egyik — Kulinának hívták — beleesett egy medveoduba. Jött haza a medve, de nem tépte szét. így aztán három kerek esztendeig élt az asszony a barlangban. Később született egy fia. Medvefülű Ivaskónak hívta, merthogy medvefülei voltak. Növekedett Ivaskó, s egykettőre legény lett belőle. Gondolt egyet, elindult világot látni. Megy, mendegél,látja ám, hogy ott áll a Tölgytépő, aki megszólítja: — Hová mégy? — Az orrom után. — No, akkor én is veled tartok. — Bánom is én, gyere! Ketten ballagnak tovább. Mendegélnek, s mit látnak: egy nagy bajuszú ember ül a folyóparton, s a bajuszával halászik. Megkérdezi tőlük: — Hová mentek? — Az orrunk után — válaszolnak. — Én is veletek megyek — mondja. — Jól van, gyere! Hármasban indulnak tovább. Mennek, mendegélnek, egyszerre csak megpillantanak egy kacsalábon forgó házikót. Bemennek a házikóba, látják ám, hogy vasmozsárban ül egy vénséges vén öregapó, mozsártörővei lökdösi magát, szakálla rőfnyi. Se szó, se beszéd, csak rájuk ordít: 58
