Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Sávolt Béla fordításai: Ukrán népmesék
UKRÁN NÉPMESÉK A kievi fejedelemség — régies nevén Kievszkaja Rusz — a mai Ukrajna, az orosz, az ukrán és belorusz népek kultúrájának bölcsője. Megtalálhatjuk itt a népi költészet legősibb emlékeit, melyeket a keleti szláv népek képzelete alkotott. Ezért állnak közel egymáshoz mind tartalmilag, mind nyelvi kifejező eszközök tekintetében. Az ukrán népi alkotásoknak mégis van sajátos vonása, nemcsak a művészi kifejező eszközök különbözőségében, hanem a mesék témáiban, ami az ország földrajzi fekvésével és az ukrán ßld történelmével hozható összefüggésbe. Az ukrán népmesék túlnyomó többsége állatmese, de sok az ún. „legendamese" is, ami nyugati szláv hatásokra utal. Sajátos az ukrán „betyáreposz", mely sok változatban van közszájon; s egyes darabjai nagyon népszerűek, és bizonyos tartalmi rokonságot mutatnak a magyar betyárballadákkal. Az ukrán betyár — oprisek — is népi bosszúálló, akikből nemzeti hős lesz, aki a gazdagtól elvesz, s a szegényeknek ad. Az ukrán nép meséi régen elfoglalták méltó helyüket a szovjet népek irodalmában. A FORDÍTÓ AZ ÖREGAPÓ MEG A RÁK Volt egyszer egy öregapó meg a felesége. Éldegéltek kettesben a tenger partján. Nem volt azoknak még gyerekük sem. Megesett, hogy jó sok halat fogott az öreg, az anyóka megsütötte, jóllaktak, aztán még maradt is belőle. Panaszkodtak emiatt. — Lám — mondogatták —, ha volnának gyerekeink, a maradékot megennék. Aztán elmentek egy vajákos asszonyhoz, aki valami olyat tett, hogy kerülközött két porontyuk. De alighogy gyerekeik lettek, alig akadt hal a hálóba. Ami keveset fogott az apó, azt az anyóka megsütötte; megetette a gyerekeket, ami maradt, azt maguk ették meg, aztán csak üldögéltek éhesen. Erre megint rákezdtek a panaszkodásra. — Amíg gyerekeink nem voltak — mondogatták —, legalább volt mit ennünk, most pedig ülünk s éhezünk. El is vette isten a porontyokat. Ahogy elvette, már nem akadt többé hal a hálóba. — Istenkém, istenkém — panaszkodtak megint —, míg gyerekeink voltak, legalább nekünk is jutott valamicske, most meg, hogy gyerekünk nincs, nincs már halunk se. Lement egyszer apóka a tengerre, nekilátott halászni, s fogott is egy rákot. — Éleszd fel a tüzet anyóka — mondta, ahogy hazaért —, legalább ezt a rákot süssük meg. Azt mondja erre a rák: — Hej, öregapám, ne engem süss meg, menj le inkább a tengerre, aztán azon a helyen, ahol engem megfogtál, nyúlj könyékig a vízbe. Lement az öreg, és egy egész zacskó pénzt húzott ki. Vett is belőle hamarjába mindent, ami megtetszett. Úgy nekilátott, hogy mindet fölélte. Ahogy kiköltekezett, megint sorra- került a rák. — Éleszd fel a tüzet, anyjuk, megsütjük a rákot. Mert az a rák egész idő alatt valahol a kamrában volt eldugva. A rák meg kérleli: — Ne süss meg engem, öregapó, indulj inkább a tengerre, aztán ahol megfogtál, menj térdig a vízbe. Ment is az öreg, vízbe dugta a lábát és kihúzott a vízből egy zsák pénzt. Úgy, de úgy meggazdagodott ebből a pénzből, hogy még bódéi is voltak már a piacon. 57
