Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Bata Imre: Gulyás Pálról
jelenkori széttöredező anyagot össze lehet fogni. Zseniális fölismerését azonban senki nem méltányolja. A debreceni társak a misztifikációt sérelmezik most is, s Németh László se látja meg a mítosz emlőire talált költőt. Pedig Gulyás költészetét megítélni azt teszi, mint ebből a zseniális fölismeréséből kiindulni, s nem összetéveszteni ezt Debrecen misztifikálásával. Evvel nőtt ugyanis magasan fölébe kiváló környezetének. Debreceni határoltságában és elszigeteltségében is észrevette, a huszadik század szelleme önnön ellentétébe fordult. Az egyetemes emberi helyzet pontosan az, ahogy az Alföld csöndjében verse diktálja: Kettéhasadt a Biblia, elszállt az üzenet belőle. Nincs jel sehol! a föld kemény, a felhő mint kőszikla hallgat, kettéhasadt a Biblia, most már a sír sem ád nyugalmat. (A Biblia siratása) Mert filozófiai hajlama éppen oly föltűnő jegye belső mentalitásának, mint a külsőnek a félszegség. Lírájának intellektuális természete nyilvánvaló. A költő nem abban az értelemben filozófus, ahogyan a gondolkodó. A gondolkodásállapot, a gondolkodásmód, az tapintható ki a versben, a lírában, a gondolattartalmak inkább csak motivációs elemek. S ezek mást jelentenek a versen kívül, mint a költemény különös kapcsolatrendjében. Az intellektuális poézisnek nincs összefüggő filozófiai tartartalma, de érvényre jut a vers és a líra egészében a filozófiára valló gondolkodásmód, a logika. Ez a logika Gulyásnál paradox. A fogalom ellentétével együtt mutatkozik, vagy kivehetően utal antinomjára. A lírai gondolat — alakja, a paradox logika tanúsága szerint! — mindig szintetikus. A világ teljessége a szellemben, a világ alakul át gondolattá, a világhiány egészül ki teljességgé, mert ami nem lehet a valóságban, lehetővé válik az alkotó képzelet működése révén. Nem és igen, az és nem az — együtt mutatkozik. Itt a magyarázata, miért tör dominanciára a modern költészetben a gondolati, az intellektuális. Gulyásnál, midőn kettéhasad a Biblia, nincs jel sehol, az fejeződik ki, amely a kor legátfogóbb jellemzője, a tradíciós világkép széthullottságának megállapítása, ahogy egyik esszéjében is visszatér ezen alapeszmére: „S most hadd egészítsem ki már előre az induló Válasz hasonlatát. Nem is annyira amentiában — ez még kisebb baj lenne —, mint inkább schizofréniában szenved a Ktisztus nevét viselő emberiség... A szétszakadt tudatelemek külön-külön száguldanak pályájuk hiperboláján és külön-külön robbannak a Semmibe. Őrültek szaladnak szerte a világon; s itt most az őrült, akinek az esze ép.” Majd így kiált föl: „Az egész létet kell meggyógyítani!” De a líra létföltétele mindig is a teljes, az egész állításának a lehetősége volt. A hagyományos költészet, az élménylíra azonban a priori a világkép bizonyosságával állíthatta ezt az egészet, teljeset. Az élményversnek nem kell az egészről, a teljesről beszélni, mert a világkép kimondatlan is helytáll, s a vers struktúráját koordinálja. A szerkezetet természetesen befolyásolja, s diszkréten áll a mű mögött. Ám ha nincs jel sehol, ha nincsen magától értetődő világkép, ha minden Egész eltörött, ha a modern vers mögött a Semmi tátong, akkor merőben új helyzet adódik. Akkor a versnek kell állítania a világképet. 28
