Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Bata Imre: Gulyás Pálról
Gulyás tudja. Homérosz-tanulmánya a tanú e tudásra. „Az Alvilág fagya fölött hévül szíved!” — mondja az aggódó Isménével ennek makacs és elszánt nővére, Antigoné láttán. Akkor szól így Isméné, midőn Antigoné Kreon szigorú tilalma ellenére el akarja temetetni fivérüket. Gulyás e szöveggel vall a kor lírai gondolkodásmódjáról. Mert a modern költő „Az Alvilág fölé hajol s annak fagyát engeszteli égő szívével — — — Míg egyszer csak a szív elhamvad — — — — Elszáll belőle a hő — — — ” Majd Rilkét idézi, a Duinoi elégiák indító darabjának kezdő képét: ...das Schöne ist nichts / als des Schrecklichen Anfang...” — s fordítja rögvest: „a Szépség / a Rettenetesnek kezdete...” „Vers és élmény — — — Az élmény az Alvilág — — — Nevezzük Platónnál Ideának, — — — Krisztussal: Égnek, — Buddhával: Nirvánának — — — A hasonlatok transzformálhatok, egyik a másikba — — — — Az Alvilág a filozófia nyelvén — az Abszolutum — — — Mindegy. A költő valami abszolútra vágyik, ez az élmény dobpergetője — — — Az anyagban is az anyagtalan Végtelen vonzza — — — A pillanaton át is a végtelen — — — —” Nem az élmények tehát, hanem az abszolutum egyetlen élménye, s „a vers mindig az élmény titkos fényében csillog, a vers az élmény lámpája”. Felismeréseinek forrása a naiv epika — az Edda, a Kalevala, Homérosz —, amikor még volt világkép, s a költészet közvetlenül összefoglaló. De az összefoglalást, a szintézist oly időben sürgetni, mint századunk, csakis e naiv epika — a mítosz — gondolkodásmódjának, paradox logikájának az alkalmazása révén kialakult formák fölismerése és gyakorlása nyomán lehetséges. Amit valaha közvetlenül, azt most csak közvetve, ellentétébe fordítva lehet megalkotni. „Végtelenül kell azonosulnunk a halállal, hogy végtelen távolra rugódjunk tőle.” 3. Este van, a költő asztalánál ül, s nézi a lámpafényt. S ahogy belefeledkezik a fénybe, váratlanul meghasad a plafon, megnyílik a mélység, s a zárt térből — a szobából — más perspektíva tűnik elő. A tekintet elhomálylott, mert a fény vakít. A néző- immár vak — Homérosz —, aki emlékszik. „Nem látok, csak emlékezem.” Őstájak kavarognak a belső látomásban, forog a tenger habja, lódul a hullám föl, le. A káosz sejlik, mely minden forma mélyén ott van; süvölt Hadesz fagyos szele. Ez A lámpa című vers. Mivel a vers lámpa, mit roppant élmény lobantott lángra. Mindig az a roppant élmény, a Semmi, a Káosz rettenete, mit csak a versben elrendeződő elemek kozmoszi nyugalma csihaszt. A versben történt aktus: a káosz kozmosz- szá változása. Változékony az élet, s illan, mint a felhő. A tünedező felhő és a tünékeny élet analógiája: anyánk, a Nap meg úgy néz vissza bölcsőnkre, mintha sírunk volna. Hűs szél zsongítja a tudatot, a tudattalan szakadozott álomképei födik el a merengőt. A halottak csöndes köztársaságára nyílik a Dobozi-bérház ablaka, a költő tekintete hosszan és gyakran kalamol a sírdombokon. De mennyi élet, növényi nyüzsgés a csöndes temetői hepe-hupán! Nem különben a viharzó diófa látványa! Elszánt egyhelyben állás és merő lobogás ugyanakkor. Ellenkező erők egyensúlya. A mozgásnyugalom, igen-nem együttesének megannyi ténye: paradoxonok mindenütt! 29
