Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, I. rész)
ÁGNES (fölrezzen): Én? IRÉN: Én soha nem voltam nagyságos asz- szony. Látom, úgy tetszett csinálni, mint aki el akarja takarítani a piszkát. ÁGNES: Persze, összetörtem ezt az üveget. (Föláll, fogja a söprűt.) IRÉN : Adja csak ide, még a kezében sem áll jól! ÁGNES: Hagyja csak, az én piszkom. IRÉN: Hogyne! Más se hiányzik, mint hogy utána árulkodjon rólam a mérnök úrnak! (Összesöpör, kiviszi a cserepeket.) ANTAL (bejön): Végre látlak, csakhogy látlak újra! Már azt hittem, hogy álmodtam az egészet! ÁGNES (hátranéz; fáradtan, de azért kedvesen). ANTAL: Ki se csomagoltam, csakhogy mielőbb megkereshesselek. Jaj, ha előbb tudtam volna, hogy ilyen csodát találhatok itt! Ilyen gyönyörű lányt, ilyen kedveset! ÁGNES: Nem vagyok lány. ANTAL: Tudom, a felesége vagy. Én meg az öccse. De ne ijedj meg, nem vérszerinti, csak az apja örökbe fogadott kiskoromban. Még nem is láttam a mai napig egyszer sem. ÁGNES: Nem baj, semmi se baj. ANTAL: Persze, hogy nem baj. (Szünet.) Megszabadítalak tőle, ne félj, nem fogsz már sokat szomorkodni. Kiirtom. ÁGNES: Mit beszélsz? ANTAL: Semmit, persze, butaság. Mit számít most márő? Végre egészen pontosan tudom, hogy miért jöttem ide, mi hajtott, mi kény- szerített, hogy fölüljek a vonatra, és beállítsak ebbe a házba. Már világos. Teérted jöttem, hogy elvigyelek innen. ÁGNES: Azt se tudtad, hogy a világon vagyok. ANTAL: Most már tudom. És amikor valami arra kényszerített, hogy az első levelemet megírjam neki, már akkor is sejtettem, ha nem is tudtam volna megfogalmazni magamban, hogy mi vagy te, ki vagy te. Ilyen csodálatosan még sehol se fogadtak, mint éppen az ellenségem házában. Eddig nem voltam benne biztos, de most már a napnál világosabban látom, hogy Erik az ellenségem. Elveszlek tőle! Elviszlek innen! ÁGNES: De jó is lenne! ANTAL: Erik nem érdemel ilyen feleséget. Megszabadítalak tőle. Én kis királylányom; kimentelek a sárkány barlangjából, ha addig élek is! ÁGNES: Én királylány? ANTAL: Az vagy, bizony, az vagy! (Megcsókolná Ágnest, de az elvonja száját a csókja elől és inkább a vállára borul.) Annyira örülök neked! (Simogatja Ágnes haját, hátát.) És annyira gyűlölöm Eriket, amiért ugyanígy ölelgethet, ugyanígy simogathat! Soha többé nem nyúlhat hozzád! ÁGNES: Istenem, ha tényleg kiszabadulhatnék egyszer innen! ANTAL: Nyékre viszlek, a szülőfalumba. Ott tanítok. Én nem vagyok milliomos, mint Erik, de van egy kis lakásom, a keresetem se annyira rossz, mert az iskola osztatlan, a parasztok meg szeretnek; mindig hoznak valamit; hol egy üveg mézet, hol egy pár csibét, télen annyi kóstolót, hogy egyedül meg se bírom enni. Majd beszervezlek valahogy oda tanítani. Képesítés nélkül is lehet, ráadásul az öreg Balogh Béla, az igazgatóm, már nagyon el akar menni, mert a felesége nem szeret vidéken élni. Pedig gyönyörű a táj; hegyek, erdő, meg minden. Patak is van. ÁGNES: Szép lehet. ANTAL (kis szünet után): Ugye soha se szeretted Eriket? ÁGNES: Szerelmes nem voltam belé ... ANTAL: Mondd azt, hogy sose szeretted! ÁGNES: Nem tudom. Most egyáltalán nem tudok semmit. (Szünet.) Nem félsz attól, hogy zsákbamacskát viszel magaddal ? ANTAL (fölényesen); Nem! Miért félnék? ÁGNES: Nem is ismersz, azt se tudod, hogy ki vagyok. ANTAL: Azt tudom, hogy te vagy a legszebb a világon, és te vagy az a lány, aki nekem született. Már akkor éreztem, amikor még észre se vettél, csak bejöttél ide, amikor még meg se csókoltuk egymást. ÁGNES: Biztos vagy ebben? Egészen biztos? ANTAL: Hogyne lennék biztos? (Föláll.) Nem érzed Ágnes, hogy milyen csodálatos ez a mi találkozásunk? Eljöttem ide, hogy móresre tanítsam ezt a vén gonosztevő Eriket, mint Lúdas Matyi. Verekedni jöttem, 25
