Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, I. rész)
és te voltál az első, akivel találkoztam, és te csókkal fogadtál. Mint a mesében. (Játszik: lekap egy díszkardot a falról.) Egy sebesültgólya elhozta a hírt, hogy a lángokádó sárkány elrabolta Tündérszép Ilonát és fogságban tartja. Éppen környezetismeret-órát tartottam mint tanító, vagy mint kiskondás a malacainak. Rögtön süttettem magamnak hamuban sült pogácsát, csináltattam három pár vasbocskort, aztán neki az égigérő fának! Másztam hét éjjel, mire a hétfejű sárkány kacsalábon forgó palotájához nem értem. A hamuban sült pogácsámmal megdobtam a kacsalábat, és amikor megállt a forgása, villámgyorsan beugrottam. Megöleltem, megcsókoltam Tündérszép Ilonát, elragadtam a sárkány kardját és hipp-hopp (csapdosa karddal) levágtam mind a tizenkét fejét! Mind a huszonnégyet! De nem. Először csak huszonhármat, akkor a huszonnegyedik feje ravaszul könyörögni kezdett: hagynám meg neki ezt az egyet, hadd menthesse meg az irháját, cserébe nekem adja az összerabolt kincseit. Na jó, egyeztem bele, hoci a kincseket! Amikor aztán ideadta őket, lecsaptam a huszonnegyedik fejét is, hogy ne szenvedjen annyit. (Nevet.) Na, mit szólsz hozzá? ÁGNES: Nagyon szép. ANTAL: De nincs ám vége! Utána felnyergeltem a sárkány aranyszőrű paripáját, fölpakoltam rá a kincseket, magam elé ültettem a mátkámat, és elindultam hazafelé, ja, igen, a kacsalábon forgó palotát aranyalmává varázsoltam és a tarisznyámba tettem. Otthon a palotát visszavarázsoltam az aranyalmából, és hét országra szóló lakodalmat csaptam, de akkorát, hogy a macskák tejszínben mosakodtak és a kutyákkal együtt kolbászt ettek pukkadásig. És máig is élünk, ha meg nem haltunk! ÁGNES: Gyönyörű mese. Valamikor írtam verseket; meg is jelent néhány, de vékony kenyeret ad a költészet, nem éri meg. ANTAL: Tudok én, ha akarok. (A karddal vívókitöréseket csinál az egyik ajtó felé). IRÉN (belép az ajtón, sikít): jaj, Sárkány úr, ne tessék izélni avval a micsodával! ANTAL (visszateszi a kardot a helyére): Rettenetes a nevem, ugye. ÁGNES (iménti derengő vidámsága újra eltűnik): Rettenetes csakugyan. ANTAL: Az eredeti nevem Szabó, de az se sokkal jobb. Fél világot Szabónak hívják. IRÉN : Csak azért jöttem kérem, hogy megmondjam a vacsora rögtön kész. (Antalhoz beszél.) Tessék pontos lenni, mert a mérnök úr nem szeret várni. Amint tetszik tudni, ő nagyon rendszerető ember. ANTAL: Pontos leszek. ÁGNES (kifelé indul). ANTAL (utána megy): Ágnes, várj egy kicsit. ÁGNES (megáll). IRÉN (tesz-vesz, tologatja a bútorokat, terítéshez készül). ANTAL (megfogja Ágnes kezét): Igen, ugye Ágnes, igen. ÁGNES: Nem tudom, nem tudok semmit. ANTAL: Mondd azt, hogy igen! ÁGNES: Miért olyan fontos ez most? ANTAL: Ettől függ az életem. ÁGNES (hallgat). ANTAL: Csak négy betű: i, gé, e, en, semmiből se áll kimondani! A kedvemért! ÁGNES: Eressz, gondolkodni szeretnék. ANTAL: Most nem kell, nem szabad! Bele kell vágni bátran! ÁGNES: Szeretnék. ANTAL (viccel): Jó, de mondd ki előbb, aztán eleresztlek. ÁGNES: Igen. (Kimegy.) S. JELENET IRÉN : Itt fogok teríteni. ANTAL: Terítsen. (Járkál, nem figyel az öregasszonyra.) IRÉN: Mindenkinek megvan a maga keresztje. (Terít.) ANTAL: Bizonyára. IRÉN : Szegény mérnök úr, igazán nem érdemelte volna ezt a Jóistentől. ANTAL: Mit nem érdemelt volna? IRÉN ; Ezt a feleséget. ANTAL: Én is ezt mondom. IRÉN: Ez a nő az egyetlen sötét pont az ő fényes életében. Én mondtam a mérnök úrnak, hogy ne vegye el vénségére, de nem hallgatott rám. És mit tetszik gondolni, mi 26
