Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - SZEMLE - Orosz László: Nagy Miklós: Kemény Zsigmond
Nagy Miklós: Kemény Zsigmond Kemény Zsigmond életművében a korábbi kritika a realizmust hangsúlyozta és értékelte: regényeiben a kor és a lélek valósághű ábrázolását, politikai nézeteiben az illúziók elutasítását, a valóság nyújtotta lehetőségekhez való igazodást. A marxista irodalomkutatók kezdetben teljesen elmarasztaló álláspontra helyezkedtek vele szemben: ideológiájából a körülményekbe való passzív beletörődés hirdetését, a harc nélküli fegyverletétel igazolásátolvasták ki, írói ábrázolásmódjában a valóságot meghamisitó, szélsőségesen romantikus vonásokat láttak. Minthogy Kemény sohasem volt népszerű író, az elmarasztaló ítélet következtében egy ideig úgy tűnhetett, szinte észrevétlenül kiiktatódik a magyar irodalmi múlt jelentősebb alakjai közül. Irodalomtörténeti kutatásunk elmélyülésének, bonyolultabb problémák iránti fogékonyságának a következménye, hogy nem így történt. Barta János, Sőtér István s nem utolsósorban a nemrég megjelent kismonográfia szerzője, Nagy Miklós jóvoltából ma sokkal árnyaltabban látjuk ennek a sok tekintetben ellentmondásos nagy Írónak a képét, mint korábban. Az elsősorban Jókai-kutatóként ismert szerzőnek e könyv már második „kirándulása" a Kemény-értékelés viharosabb vizeire. 1958-ban A rajongóknak a Magyar Klasszikusok sorozatában megjelent kiadását vezette be figyelmet keltő, alapos tanulmánnyal. Jókait és Keményt Gyulai Pál, majd Péterfy Jenő — s nyomukban évtizedek irodalomtörténeti közvéleménye — mereven szembeállította egymással: Kemény értékelésében kimondatlanul is mindig benne rejlett Jókai elutasítása. Nagy Miklós tágabb horizontú szemléletét már az is jelzi, hogy ő mindkettőjüket értően olvassa, elemzi: egymásétól tényleg eltérő értékeik és más-más téren jelentkező hibáik tárgyilagos felmérésére egyformán megvan a fogékonysága és felkészültsége. Barta János elsősorban poétikai, regényelmélet oldalról közelítette meg Kemény Zsigmond regé nyeit, Sőtér István főként a kor eszmei-politika irányzatai és irodalmi törekvései felől. Nagy Mik lós mindkét kutatási irányt folytatja, tovább fejleszti. Fontos megállapításokra jut Kemény re gényeinek felépítéséről, elbeszélő technikájáról korábban kevésre értékelt stílusáról: különösei figyelemreméltó az a fejezete, amelyet a Kernén; művészetét színező balladás hangnak szentel. Nag; gonddal elemzi a regényalakok jellemét, tragiku mát. Korábbi tanulmányokkal szemben, amelyel inkább a közöset, az általában jellemzőt kerestél Kemény jellemformálásában és szereplőinek tragi kumában, ő igyekszik az eltéréseket is megmutat ni, pl. azt, hogy bár történelmi regényeiben in kább egyéneket, mint társadalmi típusokat rajzol helyenként nagyon élesen világit rá társadalm meghatározottságokra is, pl. A rajongókban a job bágy Szőke Pista vagy a sznob Pécsi Deboral esetében. A tragikus vétségek körét is kiterjesz ti, nemcsak a cselekvés túlzásaiban, hanem az ész szerű tettől való tartózkodásban, a „mulasztásban' is felfedezve ezt a minőséget, pl. A rajongói Pécsi Simonéban. A könyv számos részlete meggyőzően tanúsítja hogy az irodalomtörténész szerzőnek Kemény politikai nézeteinek megítélésekor sem kellett megelégednie általánosabb irányvonalakhoz való viszonyítással, mivel a kor gyakran nehezen áttekinthető politikai viszonyait és törekvéseit pontosan ismeri. Még alaposabb tájékozottsággal mérhette fel Kemény irodalmi nézeteinek jelentőségét. Hangsúlyozva egyfelől inspiráló hatásukat, másfelől el is határolja őket a követők hasonló, még is lényeges vonatkozásokban el is térő nézetei tői, így pl. Kemény tragikumról való felfogását Gyulaiétól és Beöthyétől. 92
