Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - SZEMLE - Seres József: Thurzó Gábor: A részedettek
Thurzó Gábor is. Menekülni nem tud. de érzi és kétségbeesik miatta. Nemcsak az „Üstdob-szim- fónia” című novellája tanúskodik erről, hanem a ciklus minden írása. Nem arról van szó, hogy Thurzó már akkor fellázadt volna ez ellen a rend, képmutató erkölcs és életforma ellen, hiszen papok nevelték és mint ahogy a Magyar Irodalmi Lexikonban is olvashatjuk, a felszabadulás előtt „a „neokatolicizmus erős hatása jellemezte”, de benne volt a nyugtalanság. önmaga nem tudott új utat keresni, de benne élt a lehetőség, s a nagy élmény, a felszabadulás, a gyökeres változás minden idegében érintette. Érezzük, hazugság lett volna tőle egy hirtelen pálfordulás. Thurzó Gábornak meg kellett küzdenie, belsőleg meg kellett birkóznia a megújulásért. Neki magának kellett átformálnia önmagát. A második ciklus (Záróra. 1945 — 1947) novellái mutatják, hogy valóban becsületesen megküzdött érte. Az úgynevezett nagy novellák korszaka ez. A „Bárány az akolban”, a „Négyen a harminchatból”, az „Oroszlán torka", a „Bognár tanár úr balladája" izgalmas, mélyen átélt és őszinte Írások. Diákéveinek, a vallás köntösébe bújt hazugságnak, önzésnek, hatalomvágynak, kíméletlenségnek fájó, kegyetlen számbavétele. Papi nevelésben részesült, ki ránthatná le róluk a leplet jogosabban, keserűbb haraggal? Thurzó mégsem egészen ezt teszi. Imrédyt, a volt nyilas miniszterelnököt mutatja be kétségbeesett utolsó éjszakáján egy gyón- tatójával (Az oroszlán torka), megformálja Bognár tanár úr alakját, aki előtt egyéni diktatórikus eszménykép lebeg (Bognár tanár úr balladája), és elénk állítja a nagystílű politikai szélhámost Thomas egyetemi tanár személyében (Négyen a harminchatból). S mindezt nem a nemes harag nevében, hanem az öntudatra ébredés szégyenérzetével. Mintha csak kérdezné: hát ilyenek voltunk? S ez így kegyetlenebb és véglegesebb, mert őszintébb leszámolás. Ezért érezzük őszintének az „Ámen, ámen" hitvallását is az épülő új élet, a szocializmus mellett. Ha eddig tartana a kötet, ha ezzel a hitvallással zárulna, úgy éreznénk bizonnyal, hogy azért mégis van e mögött valami nyugtalanító. A harmadik ciklus (A földi maradványok. 1968-1971) azonban megnyugtat. Arról tanúskodik, hogy a biztonságérzet mégsem vált olyan véglegessé. Az író, aki igyekezett belső világa legmélyére szállni, hogy kíméletlen és őszinte lehessen a múlttal szemben, nem lehet más akkor sem, ha most már a jelenről kellene szólni. Csakhogy ez talán még nehezebb feladat. A harmadik ciklus novelláin érezhető is a bizonytalanság. Egyelőre marad még a múlttal szemben is további leszámolni való. Fölbukkannak olyan problémák, mint a változás megállithatatlansága, az annyira meggyűlök képmutatás stb. Ez utóbbit olyan hatalmas novellákban szúrja tűhegyre, mint a „Who' s who?”, vagy a „A földi maradványok". Majd érdekes, groteszk viszonyokat fest, mint a „Vak a világosságban", a „Lanovka”, vagy a „Telek és az öregember”. De ide sorolhatnánk még több újabb novelláját is. Új hang próbálgatásának tekintsük ezeket? Talán. Hiszen ezek a novellák tematikában mindenképp mások, különböznek az előbbiektől. Belső küszködések helyett egy-egy mozzanatot villantanak föl a mából. Egyelőre inkább csak felszíni fodrozódásokat, de talán joggal várhatjuk, hogy az írónak lesz bátorsága és ereje mélyebbre is tekinteni, hiszen a Nyugat nagy írónemzedékének hagyományain nőtt föl, ért íróvá. Az emberi lélek titkait, szenvedélyeit kutatta, tárta föl eddig is meggyőző művészi erővel s jelentőségét talán csak részben tükrözi a József Attila-díj, amivel írói munkásságát még 1958-ban kitüntették. SERES JÓZSEF 91
