Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - JEGYZET, TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Kodály Zoltán egy regényben
Laczko is a fiatal mester ragyogó hallására, kivételes zenei képességeire emlékezik a többi kozott. „Az erdőben — írja le egyik kirándulás történetét, amelyen Lányi Dini (azaz Laczko) Dorka Zoltánnal (azaz Kodállyal) és Bandy Bélával (azaz Balázs Bélával) vesz reszt — kakukk szolt. Bandy, mintegy folytatva. Beethoven Pastorale-ját kezdet fütyülni Dorka fel mordult: — Kuss! Hamis! — Bandy elhallgatott. Dorka megállt, figyelt, felemelte mutatóujját: Kvmtben szol Ritkaság Rendesen tercben szokott. — Ez volt a leghoszabb magyarázatok egyike, amelyet Dini Dorkától hallott." Persze. Dorka, azaz Kodály nem mindig ilyen szűkszavú, ilyen komoly. A Kollégium fiatalsága olykor ..kirúg a hámból", nagyobb portyákra indult, s egy-egy zóldvendéglót is meglátogat. Ahogy Laczko Írja: „néha aztán túlcsordult a fiatalos forrongás a megszokás kely- hén. Ilyenkor, teszem, kivonult egy kis csapat — Szamos Dezső. Széki Gyula. Dorka Zoltán. Korláth János és Dini — Aquincumba, a római fürdő kocsmájának emeleti fateraszán, a sarokban, amely egy kivágni sajnált százados fa törzsét ölelte kórul, mintha a kihajló hatalmas lombozat a kedves, ódon és romantikus házból nőtt volna ki. a sarokban, mondom, nagy vacsorát csaptak, bőven ittak, torkuk szakadtából daloltak, aztán éjszaka csendben átmentek a romai amfiteátrumba, amelynek gondosan feltárt romjai közt eljátszottak egy szabályos okon gladiátorjátékot: Korláth mint Cézár trónolt egy magas kőkockán. Szamos négykézláb galoppozott és bőgött, mint az oroszlán a küzdőtér gyepén a holdfényben. Dorka hős gladiátorként megtámadta az oroszlánt s puszta kézzel kelt vele birokra. messze hallatszott a néma ejben az oroszlán szaharai halálordítása. Széki Gyula mint maga a teljes romai szenátus mély értelmű latin mondatokat mondott. Dini mint plebs zajongott. futkosott és ordítozott »panem et circenses«-t az amfiteátrum fokain. De Caesar intett: pollice verso, az oroszlánt megölte a gladiátor, a gladiátort földhöz vágta a szenátus, a szenátus hátára ugrott a plebs. Aztán az oroszlán dögtetemét circus-i menetben kivonszolták az arénáról, a császár és kísérete elvonult. Dini békává változott s egy egész hangversenyt kuruttyolt el a némává vált küzdőtéren minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának méla himnuszaként. . .” Ezek voltak a kollégisták ritka ünnepnapjai, az ónként vállalt fegyelem feloldásai, a pihenők a könyvtári munka, a minden szellemi energiát lekötő, minden erőt felemésztő tanulás után. A Kollégiumnak ma — jogos — legendája, mondhatni, mítosza van. Bizonyára azok miatt a növendékek miatt, akiknek sorába például Kodály Zoltán is tartozott. Valóban, az Eötvös Kollégium a magyar művelődés és pedagógia történetének egy kivételes, kellően még ma sem értékelt fejezete. Tudósokat, tanárokat, művészeket: egész embereket nevelt. Egész embereket, akik vállalták az önkéntes fegyelmet és eröfeszitést. és megőrizték fiatalos kedélyüket is. Ahogyan megőrizte Kodály Zoltán, akinek ifjúi alakja, rokonszenves arcéle Laczkó Géza önéletrajzi regényéből kibontakozik. 89
